Négy költő ült az asztalra helyezett puncsostál körül. Megszólalt az első:
– A harmadik szememmel látom ennek az italnak az illatát; úgy lebeg a levegőben, mint apró madarak raja az elvarázsolt erdőben.
A második költő felkapta a fejét.
– A belső fülemmel hallom ezeknek a madaraknak a dalát. Ó, ez a dallam úgy tartja magában a szívemet, ahogy a fehér rózsa bebörtönzi a szirmai közé tévedt méhet!
A harmadik költő lehunyta a szemét, és felfelé nyújtotta a karját.
– Megérintem az ujjaimmal azokat a madárkákat. Érzem a szárnyukat, olyan finomak, mint az alvó tündérek sóhajai.
A negyedik költő felállt, és felemelte a tálat.
– Jaj, barátaim! Én túl érzéketlen vagyok, nem látok, nem hallok, nem tapintok semmit. Nem látom az ital illatát, nem hallom a dalát, nem érzékelem a szárnyak csapkodását. Én csak magát az italt érzem… Azt hiszem, innom kell belőle, hogy élesebbé váljanak az érzékszerveim, és én is felemelkedhessek azokba az áldásos magasságokba, ahol ti vagytok!
Azzal a szájához emelte a tálat, és az utolsó cseppig megitta a puncsot.
A három költő tátott szájjal, döbbenten figyelte. A szemükben szomjas, és lírainak nem igazán nevezhető harag lobogott.