Sokszor felteszem ezt a kérdést magamnak, sőt egyre többször. Mikor már azt hiszem, csupaszon állok, szinte látszik a húsom és a csontjaim a belsőségekkel egyetemben, akkor mégis egy frissen fejtett "magamszagú" terítéket látok valahol a távolban egy kandalló előtt békésen elterülni. Lassan megint visszatér a kávéenerdzsídrink kombó, ami életben tart, csak mellette felkerült más is a palettára, mégpedig az önmérséklet, mert az kell. Na, nem a kávéenerdzsídrink kombóval kapcsolatban természetesen, hanem magánéleti vetületben. De vannak visszatérő problémák, és ilyenkor jobb ha a szűk családomon kívül mások messzire elkerülnek. Nem, nekik sem jobb - bár azért ez javuló tendenciát mutat - ám ők már megszokták, és nem szólnak. Aki szólhatna, mert számára megszokhatatlan, arra pedig rendkívüli módon figyelek. Ő lát és érez ugyan ebből a legkevesebbet, mert az ő ragyogása egy cseppet sem csorbulhat miattam. Az ő fénye árad át rám is, és az előbb felsoroltakon túlmenően ő tart életben. A szeretete, mely néhol önző, de mégis kedves szívemnek, a könnyei, melyeket felszárítok bármi áron, és az, hogy most érzem, bár nem tudja mi ez, és nem is sokat kap belőle, mégis segíteni próbál. Az én kincsem. Féltve őrzöm, de nem akarom láncolni. Köszönöm a világnak és minden más egyéb tényezőnek, hogy ő van nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.