Akkor már érted, akkor majd érzed,Egy pillanat alatt, összerak és szétszed....

Gondolj rám,
ha elpattan egy húr a zongorán,
ha széttörik egy rossz futam,
ha csendben élsz és boldogan,
egy szál gyufa, ha ellobban…
- s ne várj!
Mikor megtorpan egy lépés,
mikor megroppan a jég,
mikor elfogyott egy érzés,
mikor megvillan az ég;
úgy lásd, mint én, hogy lássam veled,
úgy értsd, mint én, hogy értsem veled,
úgy szólj, mint én, hogy szóljak veled.
Gondolj rám,
ha friss nyomot hagysz országút haván,
ha tó vízébe követ dobsz,
ha csobban és ha elmerül,
ha csend a csenddel elvegyül…
- S ne várj!
Gondolj rám,
ha villámtépte ágat látsz a fán,
ha füst sem marad már a láng után,
ha erény lesz már nem gondolni rám!
Gondolj rám,
ha gyümölcs érik villámtépte fán,
ha parázs ég a láng után,
ha jólesik még néhanap,
hogy rólam szól egy gondolat.
- S ne várj!
![]() A gyermek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami világi, ártatlan lelkében van valami égi, egész valója olyan nekünk, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség." /Gárdonyi G/. |
![]() Az önismeret pszichológiáját dióhéjban így fogalmaznám meg: magadat csak akkor látod, ha a többieket nézed. (Pálhegyi Ferenc) Mások pusztán éned tükörképei. Semmit sem szerethetsz vagy gyűlölhetsz valaki másban, ami ne azt tükrözné vissza, amit magadban szeretsz vagy gyűlölsz. (Cherie Carter-Scott) |
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rád nézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! – sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom.És ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.Rád nézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok.Mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, a nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív – már vár a kín,
- a hinta egyre fel le száll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben – fentről fénysugár.Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.
Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a Nap
és értjük őt egyre fényesebben.Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik,
és nem tudjuk már elbocsátani.