A sors furcsa fintora gúnyos arcrándulásként tolult a képembe. Újabb feladat? Újabb megoldandó eset? De most kifogok rajta, és nekilátok teljes odaadással a keresztrejtvény megfejtésének, és addig rajzolom a betűk cikornyáit és fecskefarkait, míg a megfelelő szavakká nem állnak össze a megfelelő helyükön a négyzethálóban. Nincs megoldhatatlan. Nekem nincs. Akkor is, ha van. A végeredmény gyönyörű lesz. Mindegy hogyan. Így is, úgy is. És azt, pont azt fogom megköszönni, amit kaptam, és pont annyival fogom beérni, mint ami járni fog. Időben, intenzitásban, mennyiségben és minőségben is. Bár van, amiben egy szemernyi kétségem nincs. Ez pedig az intenzitás és a minőség. Érzem... merjem érezni az őszinte érdeklődést és kíváncsiságot? Merjem érezni, hogy kellemes lehetek? Merjem érezni, hogy hiányozhatok, akár csak pillanatokra is? És merjek félni? Nem, most nem teszem. Egyiket sem. Magam adom, és talán azt is kapom vissza. Nem, nincs talán. Azt is kapom vissza egy másik lényben tükröződve. Keressünk különbségeket? Minek. Úgyis tudja, hogy nem sok van, de egy, talán a legfontosabb biztosan. Ez pedig a türelem. Miért én? Annyi más van. És miért ő? Nem kerestem senkit. Se szerelmet. Se társat, se barátot. De ez sem véletlen. Már nem hiszem, hogy létezik. Nem baj, azt élvezem, hogy van. Mindegy milyen minőségben. Mert mindennek tudok örülni. Higgyük el. Muszáj. De egyet nem szabad. Senkinek. Vagyis többet. Várni akármit is... annak csalódás a vége... elvárni bármit is... akkor már akaratlanul is megváltoztatnánk... reménykedni... nincs miben... ami jön, fogadd el, ami megy engedd el... és összehasonlítgatni... én én vagyok... nem más... nem olyan, mint... ő pedig ő... nem más... csak ő... nem olyan mint... ettől szép...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.