A barátom magányos ember volt. Komoly megbízható. Több doktorátusa volt, és igen magas állása. Csak élettársa nem volt. Az ilyenre mondják, hogy „agglegénytípus” –ami persze nem létezik. Ez nem típus, hanem egy önvédelmi mechanizmus: nem enged be magába másokat. Így gondoltam akkor én.
Barátom fél életét az asztrológia kutatásának szentelte. Titokban persze – amikor a történet játszódik, 1970-et írunk, s akkor ez még tilos tevékenységnek számított. Hatalmas kísérletbe fogott. Elhatározta, hogy megkeresi a duál párját. Hosszadalmas munkával létrehozott egy „virtuális” horoszkópot: egy olyan csillagállást, mely minden szempontból harmonikusan illeszkedik az ő horoszkópjához. Szinasztriának hívják az ilyen összevetést, s ő elméleti alapon gyártott magának egy eszményi Nőt. Aki tökéletesen illeszkedik hozzá. Nemcsak az állatövi jegyeket és házakat hozta össze, de a Holdat a Nappal, a Vénuszt a Marssal, a harmonikus trigonokat és a jó kapcsolathoz elengedhetetlenül szükséges oppozícókat is. Végül kijött egy tökéletes Nő. Úgy passzoltak egymáshoz, hogyha az utcán találkoznak, azonnal egymásra ismernek. Ha véletlenül egymás mellé kerülnek a villamoson, mindkettőjüknek egyszerre szólalt volna meg a hang: Ő az! Legalábbis elméletben.
A műnő elviselte a barátom rigolyáit, rendszeretetét, sőt már-már beteges precizitását. Elviselte maró humorát, gyakori depresszióit, azt, hogy nem nagyon akar gyereket. Néha azonban összezavarta íróasztalán a számozott papírokat, a tűhegyesre faragott ceruzákat, de mivel nagyon alkalmazkodó s nevelhető volt, hamar megtanulta, hogy ezekhez nem szabad nyúlni. Még takarítás címén sem. A nőt is vonzották a titkos tudományok. Gyengéd, megértő, segítőkész asszony bontakozott ki előttünk, aki gyógyító tevékenységgel foglalkozik (inkább orvos, mint gyógyszerész), gesztenyebarna haja van, hízásra hajlamos (rossz esetben tán kövér is). Az ágyban inkább türelmes, mint mohó, érzéki, de nem túl követelőző. Szereti a lágy, melodikus muzsikát, a vízparti utazásokat. Mindene a tenger, de mivel szerény természete van, a Balatonnal is beéri. Lehet, hogy nem túl jól főz – a fűszeres ételeket nem kedveli -, de táplálóan és elfogadóan. Kedvenc virága a liliom, a színe a halványlila. Picikét már rövidlátó, főleg a bal szemére. Lehet, hogy szemüveget visel, és ha a természetére hallgat, levendulaillatú kölnit tesz magára. De az is előfordulhat, hogy semmit: bőrének friss szappanillata van…
Regényt tudunk írni róla. Csak az volt a baj, hogy a nő nem létezett. Sehol. Ekkor jött a második lépés: mikor álltak így a csillagok az égen. Krisztus előtt 620 nem jöhetett szóba. A mohácsi vész ideje sem, ha egyébként passzolt volna hozzá. Aki ismeri az asztrológiát, tudja, milyen nehéz az ilyen visszaszámlálás. A türelemjátékban két „egeret” kell csalogatni két lyukba – itt legalább negyven fürge egeret kellett negyven mozgó lyukba hajtani. Szinte lehetetlen feladat. Át kellett lapozni sok év, nap és óra csillagtáblázatait. Nagy megalkuvások után végül kijött egy elfogatható dátum.
Barátom minden újságba betett egy hirdetést: „Keresem azt a nőt, aki 1953. július 7-én született 16 óra 10 perckor, Budapesten!” Jöttek a levelek. „Nem akkor születtem, de imádom az asztrológiát”… „július 7-én születtem, de nem 53-ban”.. A postás külön szatyorral hozta a leveleket. Dőlt belőlük a magány, a társtalanság, a szerencsétlenség. A hálószobában zsákokban álltak a műnők, kb. két-háromezer feleségjelölt levele. Salamonnak és az összes zsidó királynak együttvéve nem volt ennyi hitvese, mint szegény magányos barátomnak, aki éjszakánként mohón bontogatta a leveleket, s egyre kedvetlenebbül látta, hogy kísérlete nem sikerült.
De egy nap jött egy levél: „Pontosan ekkor születtem, miért?” Bang!...Itt a csoda. Van. Ez él! Kiderült, hogy a lány bár Pesten született, de jelenleg Szegeden tanul, egy nővérképző intézetben. Barátom vonatra ült. Már ekkor úgy dobogott a szíve, hogy a restiben megivott három konyakot (soha nem ivott) És remegő kézzel rá is gyújtott (tíz éve nem dohányzott) Megszédült. Ahogy közeledett a vonat Szegedhez, egyre melegebb lett. Sőt forróság. A nővérképzőben éppen tanítás volt. Az adminisztrációnál azt a felvilágosítást kapta, hogy ismerik az illetőt, itt tanul, utolsó éves, a második emelet C-ben éppen órája van.
Leült a folyosón. Az ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Műszerek csörögtek. Egy férfi beszélt, kérdéseket tett fel s nők válaszoltak rá. Sokféle hangot hallott, de az egyiknél megdobbant a szíve: Ő az!...Rák jegyű, lágy, kedves hang. .. ez Ő!
Tekintete végigfutott a lányarcokon. Ez nem az, nem az!...Ez sem. Nem volt közöttük az övé. Az övét ismerte. Mint egy festő, aki évekig dolgozik egy képen. Úgy rakta föl a színeket a megálmodott arcra. Tudta például, hogy egy marsikus fényszög miatt nem a szokásosan lágy, Rák-tekintet van; kissé tüzesebb és sötétebb. Látta fehér kezeit, puha ujjait, nagy kebleit. Szemüvegre is számított, amennyiben rejtett hajlama megnyilvánult már. Ha nem, később szemüveges lesz. Látta, ismerte, beszélt is vele, sőt ölelte is a képzeletében – csak a valóságban nem.
Ült a padon, a csoda kapujában és várt.
Egyre hevesebben dobogott a szíve. Eddig nem is létezett ez a nő. Bonyolult számításokkal idézte meg. Most itt van, kb. 30 méterre és 18 percnyire tőle, egy ajtó mögött. Mindjárt kijön. Jön, meglátják egymást – és találkoznak. Biztos ő is izgul… nézi odabent az óráját… Megigazítja a melltartóját, talán egy mentolos cukorkát is elszopogat, hogy illatos legyen a lehelete.
Múltak a percek, és a barátom szorongani kezdett. Sőt félni. Megkérdezte magától, mi ez a félelem? S rájött arra, hogy halálfélelem. Föl kell adni egész eddigi életét? Mindent? A magányát, a nyugalmát, az otthonának kialakult rendjét, mert jön egy másik ember és feldúlja az egészet? És nem akárhogy, hanem sorszerűen: beköltözik a lakásába, a lelkébe és vele kell majd élnie, és el kell tűrni a lármát, a gyereket a pelenkát, a rokonságot… Mert lehet, hogy ez szülni akar! Persze, harmincnégy éves és Rák!... El kell viselnem egy másik embert?... Sőt embereket?!...Brrr!
És amikor félelme már olyan erős volt, mint az elítéltnek, amikor fehér kendőt kötnek s hallja, hogy a vérpadon már pergetnek a dobok… Hirtelen eszébe jutott, hogy retúrjegyet váltott!
Nem is kell fizetni visszafelé! Három perc volt csengetésig. Fölugrott és elrohant. Elérte a vonatot. Hazament, s az egész kalandot igyekezett elfelejteni.
Később, ahogy öregedett, lett egy társa. Pár évig életek együtt, de az asszony hamar elhagyta. Egyedül élt ezután. Egyedül is halt meg. Nehezen is ment el szegény. Mert akiben az ego ilyen kemény, minden változást nehezen él meg. Nem tud megszabadulni a régitől, és az újnak nem adja át magát. A halállal is küszködött, hosszasan és keservesen. Nem tudta rászánna magát a halálra sem. Azt mondta – de ezt már érthetően - , hogy most már tudja, miért történt mindez így.
- Miért?
- Le kellett győznöm…
- Kit? – kérdeztem.
Nem szólt sokáig.
- Nagyon erős… - mondta rekedten, verejtékes arccal.
Ki? … Ki ez a valaki? – kérdeztem. Gondoltam azt feleli, hogy „Én…én magam.”
De nem ezt mondta. Azt mondta:
- A démonom.
***
Ki az a démon?
Sok év telt el, míg megtudtam.
Rájöttem ugyanis, hogy nekem is van démonom.
Minden embernek van.
Akkor találkozol vele, amikor bármilyen nagy erőfeszítéseket teszel, úgy érzed, mintha falakba ütköznél. Mintha valami külső erő nem engedne. A „nem megy”-nek van egy olyan foka, amikor úgy érzed, hogy ez már nem rajtad múlik: mintha egy óriási vas-kéz lefogna, és nem engedne el. Hiába törekszel, visszatart. Van, amit meg kell élnünk. Nincs kibúvó – ma már tudom.
A barátomnak egyedül kellett maradnia.
Bármit tett a magánya ellen, semmi sem sikerült neki. Pedig jó ember volt, kedves értelmes, szeretetre méltó, nagyon jó barát, nagyszívű ember - és mégis.
A mi lélektanunk a démonokról nemigen tud. Csakis az angyali lélektan. Egy bölcs angyal, aki több ezer évvel ezelőtt még a földön élt, Görögországban, azt mondta: „Éthos antropo’ daimon.” Nehéz lefordítani, mert angyalnyelven van.
Hamvas Béla így fordítja: „Jelleme az ember sorsa”
De erre egy csillag táncra perdült...
"De erre egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én."
William Shakespeare
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.