Volt egyszer egy udvar, amelynek kerítése mögött egy kutya és a gazdája laktak. A kutya a kerítés mögött üldögélve egész nap szorgalmasan őrizte az udvart és unalmas óráiban is figyelgette a kerítés mellett elhaladó járókelőket. A járókelők többnyire ügyet sem vetettek a csöndes kutyusra, kivéve Kergemergét, aki minden nap, mikor elhaladt az udvar előtt, megállt a kerítésnél és barátkozott vele. Szólítgatta, pisszegett neki, sőt a kerítésen átnyúlva sokszor megsimogatta a fejét is. Mivel a kutyának - az udvarba kerülése előtt - elég hányattatott sorsa volt, minden nap alig várta, hogy Kergemerge újra megjelenjen és tovább simogassa, szelidítgesse. Nagy dolog volt ez neki, hiszen azelőtt, mikor az utcán kóborolt, az emberek többnyire elzavarták és egész addigi életében többet látott suhanó botot, ostort és szíjat, mint simogató kezet. Volt, hogy gyerekek konzerves dobozokat kötöttek a farkára és úgy űztek gúnyt belőle végighajszolva az utcákon, volt, hogy felnőttek, akikhez menedéket kérve csapódott, sintérrel vitették el szörnyű helyekre, ahonnan csak nagy nehezen tudott megszökni és tovább kutyagolni az ismeretlen felé. Mivel nem volt sem fajtatiszta, sem szép, jóval kevesebb esélye volt arra, hogy simogatást vagy megbecsülést kapjon. Szőre piszkos volt és ragacsos, lelke összetört.
Mielőtt új gazdája befogadta, teljesen reménytelenül botorkált az esőben a kertek alatt, igyekezve elkerülni, mind az embereket, mind szerencsésebb kutyatársait.
Kergemerge simogatása és játékos hangja tehát egy addig nem remélt ajándék volt számára.
Mivel a kerítésen egy apró lyuk tátongott, hamarosan azon keresztül dugta ki fejét, ha megjelent Kergemerge és halkan szuszogva tűrte, hogy fejét simogassa, sőt időnként a lyukon kibújva még játszott is új barátjával és örömmel hozta vissza neki az elhajított labdákat. Így ment ez napokon, sőt heteken keresztül, azonban a portát sosem hagyta el, a hancúrozás után mindig visszabújt a lyukon és onnan búcsúzott Kergemergétől. Kergemerge szerette volna magával vinni új játszópajtását. Úgy gondolta, nála jobb sora lenne a kutyának és ő maga is boldogabb lenne, ha a kutya az ő kertjében lakna. Többször próbálta elhívni, sokáig simogatta, sőt türelemmel beszélt hozzá, azonban a játék végeztével a kutya rendszerint visszabújt a kerítés mögé. Hogyan ment volna el gazdájától, aki befogadta akkor, amikor csatakokban lógott róla a sár, éhes volt, és meggyötört... Enni adott neki, bundáját kifésülte, sebeit bekötözte. Bár nem játszott vele az udvarban és bizony labdákat sem nagyon dobált neki, rendszeresen gondoskodott róla és bízott benne.
Kergemergének egy idő után elfogyott a türelme és egyre dühösebben próbálta elhívni magával a kerítésen túl rá váró kutyát, majd egyik nap a kudarcon felmérgesedve váratlanul rácsapott a kutya orrára is és úgy ment el. Másnap már meg sem állt a kerítésnél, hiába dugta ki neki ismét a lyukon a fejét a rá váró kutya. Kergemerge simogatás helyett továbbment, anélkül, hogy egyszer is visszafordult volna hozzá. Az ezt követő napokon egyszer sem állt meg a kerítésnél, hiába is vakkantott felé egyre fájdalmasabban a szomorú kutya. Ahogy telt-múlt az idő, Kergemerge egyre ritkábban tűnt fel, és akkor is az utca túloldalán. Többet nem pisszegett a kutya felé és nem hivta játszani sem. A kerités mögül panaszosan felé ugató kutya hangjára nem reagált többé.
A kutya a kerités mögött üldögélve, évek múlva is szomorúan figyelte a járókelőket, mig egy napon, a keritésen kifelé hajtó rózsabokorra tekintve, amelynek kinyúló virágait a járókelők rendszeresen letépték és magukkal vitték, megértett mindent.
Ksatriya (Sántha Balázs)
imádom, tényleg, nagyon-nagyon.
