Álmodni hívlak egy borús esős délutánon. Képzeld, hogy a felhőkön túl süt a nap. Ott repülsz széttárt karokkal a napfényben. Míg odalent minden szürke és komor, addig a felhőkön túl vár a ragyogó napsütés. Képzeld, hogy repülés közben meglátsz egy virágokkal teli dombot. Vágysz megérinteni a füvet, hogy illatával betemessen a milliónyi virág.
Minden vágyad hogy odajuss, de valami földöntúli érzés visszatart. Valami amit nem tudsz megmagyarázni azt súgja „Ne rontsd el az álmot.” Alig bírsz ellenállni a kísértésnek, de kíváncsiságod erősebbnek bizonyul. Látni akarod, hogy mi lehet a virágos réten túl.
Repülsz tovább míg meglátsz egy erdőt, közepén kis tisztás, csörgedező patakocska, madárdal itat át mindent a tisztáson. Mostmár végképp részese akarsz lenni az idillnek. Magad után hagytad az esőt és most akarod a tisztást. Érezni akarod, ahogy a friss fű csiklandozza a talpad. A kísértés nagy, de kíváncsiságod még nagyobbá válik, hogy mi lehet az erdő mögött.
Repülsz tovább míg elérsz egy tóhoz. Látsz egy pallót hosszan benyúlik a tó közepe fele. Csillogó ezüst tükör a tó felszíne. A parton egy őz iszik a vízből. Bent egy hang súgja „Ne add fel, repülj tovább!” de te nem hallgatsz rá. Közeledsz a parthoz. Már-már látod, ahogy végiglépdelsz a pallón, be a tó közepe fele. Már csak egy fel méter választ el attól, hogy lábujjaid megérintsék az aranyló homokot. Már csak centik. Milliméterek, és ahogy földet értél, talpad a szőnyeget markolja.
Visszatértél a szobádba. Odakint esik az eső. Eltűnt az ezüst tó, az aranyló homok, a palló. Nem maradt semmi a képzelet játékából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.