Egy kertnyi rózsa... hiányzik... Hiányzik az illata, a szirmok selyme, a léleksimogató bókolásuk. Hiányzik a tüskéjük. Karcoljanak meg! Fel akarok ébredni a téli lustaságomból ébren akarok álmodni. Ébren, nyitott szemmel. Szép leszel világ...!
és énekelni akarok, miközben hull az eső, és táncolni, míg meztelen talpam alatt nedves a fű, és hanyatt akarok feküdni, és úgy kacagni az égnek, és akarom, hogy a szivárvány egyedül az én lélektükreim miatt feszüljön odafent...
És...
Kergetni akarom a színek útjait... megmártózni a csodában, beburkolni vele testem és lelkem, hogy soha többé ne legyen kedvetlenség és bú a szívem mélyén. Hol is az igazi szabadság? A képzelet és a valóság határán, valahol... bennem... a határaimon, a képességeimen, a láncaimon, a megmászandó csúcsokon, a leküzdött és rám váró akadályokon túl. Akarom, akarom, hogy úgy és aképp legyen!
Hogy élünk mi kedveseim?
Én csak egyet tudok: nélkületek én sem élnék... Legalábbis nem így és nem eképp, és rossz lenne... Azt hiszem valóban megviselne. Mert most még van kivel kacagnom, van kit kirángatnom az esőbe, le a pokolba és felemelnem a mennybe. Vagy fordítva?
Valaki csak tudja az univerzum tükörképén...
Csak suttogjatok.Énem rosszabbik oldala néha kitör, néha tombol, de a részem, s amíg úgy érzem van értelme, legyőzöm újra és újra. Mindannyiunknak vannak belső démonai, mert így élünk mi.Őrülten, szabadon, fékezhetetlenül, betörhetetlenül... Mert az sosem józan rab, ki őrült lélekben szabad.
Tudom...
Hinnem kell, hinnünk kell...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.