Busz, reggel, tömeg, undor...
Senki nem figyel senkire...
De mégis itt is fellelhető egy csoda...
Miért vagyunk oly bizalmatlanok másokkal? Miért ne ülnénk le valaki mellé csak mert "más..." csak mert mondjuk olyan a szakálla, hogy az egész arcát takarja, s szemüvege nagyjából úgy hat, mintha egymásra pakolnánk 10 nagyítót kicsitől a nagyobbig.
és akkor?
Ő is ember mint mi. Se több se kevesebb...
Hát nekem van vér az ereimben, s leültem mellé. Nem szólt... hallgatott, elővettem a könyvem, s miközben olvastam egyszer csak az ölembe pottyant egy cukorka, az idősödő férfi rám mosolygott s ő is bekapta a saját édességadagját. Megköszöntem, biccentett.
Jól esett, el is tettem a papírt, hogy emlékeztessen...
Mikor leszálltam a buszról, még integettem is neki, láttam a bepárásodott ablakon, át, hogy visszaint, s mosolyog.
Szívmelengető élmények ezek, s csak mert előre ítélkezünk már le se ültünk volna mellé ugye?
Holnap veszek egy csomag cukorkát, s legközelebb én fogok neki adni, ha tehetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.