A Ti gondolatotok - mindenki gondolata

E pár sor érkezett a minap...
(Ajánlanám egy leányzónak,aki sűrűn osztja meg velem érzéseit....de akár a Tiéd is lehet,Kedves Olvasó!!!)

Nekem az .a véleményem h sok ember azért reménytelen szerelmes mert nem akarja belátni a valóságot!Ilyen vagyok én is!Tudom magamról!Tetszik egy férfi akiért mindent megtennék de őt nem érdeklem!De nem tudom elfelejteni...vagy nem is akarom.Hisz olyan jó reménykedni belegondolni h hátha meggondolja magát és egy pár leszünk...hátha...és jó az a érzés h valakire így vágyom!Ha belátnám h reménytelen és megpróbálnám elfelejteni nem lenne semmim!A szívem üres lenne még magányosabban érezném magam...így se jó úgy se lenne jó.

A tanulság az, hogy sok esetben, ha az elképzeléseinkhez ragaszkodunk, akkor elszalasztunk olyan, élet adta lehetőségeket, amelyek pedig igazán a boldogságunkat szolgálnák. Lehet álmodni valakiről, ha az a lelki egyensúlyunkat segíti, DE tudni kell, hogy ez csak egy álom, a nehézségek ellen, és nem egy olyan dolog amihez hűnek kell maradni, amely meghatározza a döntéseinket. Mert ellenkező esetben ez az álom többet árt, mint használ. Életünk megrontójává válhat. Az is elmondható még ezekről a dolgokról, hogy az olyan területekre, amelyek foglaltak, például jelen esetben a szívünk nem kerül megoldás. Olyan ez, mint a konnektor, ha csak az egyik lyuk szabad, akkor legfeljebb egy banándugót tudunk bele dugni. Nincs hely a cd lejátszónak, hiszen annak egy teljes aljzatra lenne szüksége. Okosan és óvatosan kell bánni ezekkel az álmokkal! Ha vágyni akarsz, hát tedd, de ha nem személyesíted meg a vágyadat, csak magát az eseményeket képzeled el, egy konkrét személy nélkül, akkor az hamarosan valóra válik, és nem lesz többé szükséged egy álom pasira.

A véleményem szerint a harc egy szerelemért jogos, ha kölcsönös és van esélye.
Ha valakivel csak 5-10 percet beszéltél, nem szerethetsz bele, mert nem tudod ki ő és azt sem, hogy milyen. Csak azt tudod, amit képzelsz róla! Ha pedig abba szerelmes vagy, akkor az egy álom, de nem a srác, mert róla nem tudod, hogy olyan-e, csak feltételezed. A külső vagy az elhang ...tovább »zott pár mondat miatt képzelni valakiről valamit az nem valós tulajdonsága neki, így az érzés sem valós a másikkal szemben. De az érzés, a vággyal szemben, az igen, az valós, csak nem szerelem. Teljesen más a helyzet, ha ténylegesen ismered őt.
Ehhez tartozik még, hogy van akivel elsőre egy pillanat alatt komoly vonzalom alakul ki. Ez a vonzalom viszont még mindig nem a szerelem, hanem egy energetikai vonzás, amely a 2. (szex) csakrák összekapcsolódásával alakul ki. Ez az energetikai összhang jó érzéseket, vágyat okoz.
A szerelem ezzel szemben egy tudatos, mély érzés, ami csak valós ismeretek alapján és csak idővel alakulhat ki. Na ezért érdemes harcolni!
Az általad leírt eset egy jó kezdet, amibe érdemes energiát fektetni, mert ebből a vonzalomból kialakulhat egy igaz szerelem! Abban az esetben viszont, ha az érzelmeid viszonzatlanok maradnak, hosszabb ideig, akkor világossá kell, hogy váljon számodra, az érzelmeidet csak képzelted az illetővel szemben.
Az is lehet, hogy idővel kiderül, még sem olyan ő mint hitted (ezt úgy szokták hívni, hogy "de megváltozott, az elején nem ilyen volt, úgy látszik csak átvert, színészkedett"). Akkor is el kell ismerni, hogy az elején csak bele képzelted azt amit hinni szerettél volna róla.

Mint látod, sok féle történhet.
Az igaz szerelemben utólag nem derülnek ki furcsa átverések, hazugságok. A felek tudatosan tisztelik, szeretik egymást és megküzdenek akár mindenkivel a szerelmükért! Közösen, egy akarattal, akár a világgal is dacolva!
Szerintem ez így van. 

Reménytelen szerelem...

"Varga Éva Yvette kérdezte ma: Miért van az ,hogy akkor esünk bele valakibe amikor már elveszítettük? Aki tudja a választ légyszi írja meg .Köcce"

Miért szeretünk olyanokat, akik nem viszonozzák az érzéseinket? Az ilyen szerelmek sokszor megalázóak, örökké kielégítetlenek, mégis nagyon sokan vonzódnak olyan emberekhez, akik valamiért elérhetetlenek, vagy hidegek hozzánk. Hiába tudjuk ilyenkor, hogy az eszünkre kéne hallgatnunk, még se megy. Csak küzdünk, vágyakozunk és szenvedünk...MIÉRT??

Azért, mert az álmunk arról, hogy ez sikerülhet, fontosabb a valóságnál. Még önmagunkat is hajlandóak vagyunk becsapni, azért az örömért, amit a nem létező jövőből lopunk! Mely szerint de jó lesz, mert majd... ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor tudjuk, hogy ez a kapcsolat ma milyen. Döntést pedig a jelenben kell hozni, mert a jövő ismeretlen. Mi pedig a jövőre való tekintettel hozunk "rossz" döntést a jelenünkre nézve. Amint megunjuk a jövőre tekintettel hozott döntéseink jelent romboló hatását, abba hagyjuk ezt. Nehezen következik ez be, ha egyik fő játszmánk a szegény én drámája.

A jövőről senki sem tud biztosat mondani. Se az asztrológusok, se a jósok. Mindenki csak azt tudja, megmondani, hogy a jelen pillanatban az a valószínű (jós), vagy a születési képlet alapján az a valószínű, hogy… Ugyanis a dolgok örökké változnak. Minden sejtünk lecserélődik 7 évenként. Minden energia, és minden folyamatos kölcsönhatásban van mindennel. Így a jövőben bekövetkező eseményt nagyon sok dolog befolyásolja. Az előfordul, hogy a jóstól vagy az asztrológustól hallottakkal azonosulunk, és elkezdjük teremteni ezeknek a véleményeknek a valóságát, ami így bekövetkezik.

A reménytelem szerelem álomvilága azok számára vonzó, akik nem akarnak szembe nézni a valósággal. Nem ismerik magukat, és nem ismerik fel a valóságot. Mivel magukat is becsapják, így arra sincs sok esély, hogy a környezetüket jól ítéljék meg. Őszinteséggel elkerülhető az önbecsapás, a csalódás és a felesleges szerelem. A reménytelen szerelem az amolyan rajongás. A rajongás maga a hazugság. Mert a mindenek feletti, nem konzekvens szeretet, nem is igazi. Nem igazi, mert az nem lehet, hogy valakinek minden mindegy, bármi történik az neki jó. Ugyanis ilyenkor a számára hiányzó dolgokat álmokkal helyettesíti. Az pedig nem a valóság, hanem álom.

Az sem fordulhat elő, hogy valaki az igazi számunkra, de mi neki nem vagyunk azok. Mert vagy egyáltalán nem igaz a dolog és csak magunkat áltatjuk, vagy a lehetősége meg van, de a másik éppen nem azt a korszakát éli. És akkor sem teljesülhet a szerelem. Az adott pillanatban, a jelenben, ami nincs, az nincs. Tehát ő nem a társunk. Várni is kár rá! Mert, ha van dolgunk vele a későbbiekben, akkor az Úr, a sors úgy is hozzánk irányítja. Úgy is megtörténik, amire mindkettőnknek szüksége van. Kierőszakolni kár, mert lehet, hogy egy „sarokkal” odébb egy ma még nem látható sokkal jobb vár minket. Nem tudhatjuk. Ne rontsuk el!

Álmodozni szabad, sőt sokszor jót tesz, csak ne feledjük, EZ CSAK EGY ÁLOM!

Minden Halál egy újjászületés!!!!

Egy NŐ vallomása...szintén talált cikk:

Minden Halál egy újjászületés!!!!

Amikor a fiam meghalt, úgy éreztem, igazságtalanság, hogy nem dől össze az egész világ, nem természetes, hogy felkel a nap. Minek? A lelkem darabokra hullott, és olyan fájdalom járt át, ami megbénított egészen. Úgy éreztem -a szörnyű nap után, hogy már nem kellenek napok, nem érdekel semmi. Aztán a kezdeti bénultságból az a gondolat rázott fel, hogy én boldogságra születtem, és nem maradhat ilyen rettenetes minden.

Abba a biztos tudatba kapaszkodtam, hogy a boldogság jár nekem, és meg is fogom kapni. Hogy pontosan mikor, azt még nem tudtam, de akkor ez nem is volt fontos. Csak mentem előre, és igyekeztem magam olyan hibátlanul összerakni, hogy a következő gyerekem ne egy idegroncs, lelkileg sérült anyát kapjon, hanem a lehető legjobbat.

Egy év múlva,kiderült, hogy újra kisbabát várok és eljött az idő,amikor világra jött a lányom, Most, hogy már pár hónapja velem van, biztosan tudom, hogy ajándékba kaptam őt. Hozzá foghatóan angyali gyereket még nem láttam.

A fiam nem hiányzik kevésbé, és a lányom nem is helyette érkezett. De boldog vagyok, mert ehhez ragaszkodom: én igenis boldogságra születtem!!!!!!

 

Mától újra élni - Egy Anya vallomása..

 Megtagadott ez a cikk,ezért úgy gondoltam,megosztom veletek:

Vannak dolgok, amikre az emberek azt mondják: "csodával határos". Meg vannak olyanok is, amikre azt mondjuk: "igazi csoda". Ez utóbbira jó példa ez az eset.  A történet nem hosszú, de dióhéjban összefoglalva annyi, hogy egy ikerpár születése közben a kisfiú meghalt, az orvosok hiába élesztgették, nem tért magához, de az édesanyja karjaiban két óra múlva(?) magához tért.

Nekem nem sikerült ez a mutatvány sajnos, én nem tudtam a fiamat az anyai érintéssel visszahívni. A fenti eset - ha tényleg így történt -, valóságos csoda, bár meg kell mondanom, bennem a szkepticizmus azért dolgozik kicsit, hiszen nem túl életszerű, hogy egy frissen szült nő két órát tölthet a halott gyermekével a kezében, és élesztgetheti... bár lehet, hogy ez csak nálunk furcsaság, Ausztráliában nem. Nem tudom. A részletek igazából nem is fontosak, csak a tény: a kisfiú már 5 hónapos, egészséges, és él. Ez igazi csoda, és örülök, hogy nekik sikerült.

Az egész napomra rányomta a bélyegét ez a hír. Eltűnődtem, hogy vajon élek-e mostanában én? Mert igen, létezem, boldog vagyok, a gyerekem körül forog a világom, de élek? Igazán élek? Rájöttem, hogy ha egészen őszinte választ akarok adni magamnak, akkor be kell lássam, nem igazán. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretnék.

Erre ráébredni azért remek, mert az ember saját maga tehet magáért a legtöbbet, így el is határoztam, hogy sínre teszem a dolgaimat. Szerencsére nem a nagyobb dolgokkal van baj, mert azokkal minden rendben, csak az olyan apróságokkal, hogy pl. mennyi időt fordítok magamra, mennyit alkotásra, mennyit értelmes(nek hitt) dolgokra. Szánalmasan keveset.

Mivel nem szeretek "holnaptól" új életet kezdeni, elkezdtem már ma. Most, hogy végre kipróbáltam a szaunázást, rájöttem, hogy én ezt nem szeretem, hanem imádom. Egyszerűen imádom. Elolvastam az infraszauna hatásait, működési mechanizmusát, mindent, amit tudnom kell, és most boldogan olvadok el minden este a kabinban. Nagyon élvezem.

Elhatároztam azt is, hogy visszatérek a régi öltözködési stílusomhoz. Nyárra jó volt a lazaság, de ma megláttam magam egy tükörben bevásárlás közben, és három dolgot állapítottam meg egyetlen pillanat alatt (állati gyors vagyok, ugye? :D):
1. Szoknyában még mindig jobban tetszem nekem.
2. A hajam megérett rá, hogy valami frizurává alakuljon, mert ez a mostani csak nagyon hosszú haj, semmi egyéb.
3. Bár a terhesség alatt felszedett 14 kilóból 18 kilót már leadtam, van még hová fogyni, hogy előkaparjam azt a nőt, aki valaha voltam. A szaunában pontosan kitaláltam a hogyant, afelől pedig semmi kétségem, hogy működni fog, hiszen nálam ez mindig működik (de ne is kérdezd, egyelőre titkos, majd ha túl vagyok rajta, elmesélem). ;-)

Egy szó mint száz, nem zárkózom magamba és a rózsaszín kis világomba tovább, mert élni, alkotni, pörögni, tanulni akarok, és menni valamerre, amerre még nem jártam. Mert élni jó. És én mától újra nagyon élek...

Kössünk békét...

Egy Férfi tollából:

Kössünk békét. Önmagunkkal. Nem, nem lettem hittérítő, csak hirtelen ez jutott eszembe. Igazándiból még azt sem mondhatom, hogy békét kötöttem önmagammal, inkább csak annyit, hogy leültem, mint az iszap.

Tény, ami tény, sokat agyalok. Talán ezért is van az, hogy mikor érzek egyfajta békességet, az akkor van, mikor fáradt vagyok. Pedig milyen nagy igazságot hallottam tegnap: "Akinek én kellek, az nekem nem kell. Aki nekem kell, annak én nem kellek." Ezt a mondatot követte egy külsővel kapcsolatos megállapítás is. Erre eszembe jutott egy kettősség, ami bennem van. Nem ez az egy, sok ilyen van.

Azt vallom, hogy a külső nem számít sok esetben. Ki hogy néz ki. Hittem benne, hogy ha megismerjük a másikat, akkor nem számít a külső. Én nem tartom magam jó pasinak, nem vagyok Adonisz, még is, visszagondolva, az a nő aki szeretett engem, úgy szeretett, ahogy kinézek. Azért, mert hajlandó volt megismerni, mint embert. Nem számított neki a külső. Ez akkor boldoggá tett, és ennek a gondolata is azzá tesz. Még is, mikor egyedül van az ember, vagy sorozatos kudarcok érik, akkor ezek a gondolatok elvesznek, és eluralkodnak a kételyek. "Szarul nézek ki, kövér vagyok, sovány vagyok, ronda vagyok" stb... Ilyenkor keresem a finom egyensúlyt magamban, hogy ne inogjak meg egyik gondolat felé sem. Az első ugyan pozitív, de ha teljesen elfogadom, akár önhitté, és nagyképűvé is válhatok. A második negatív, ha azt fogadom el, bezárkózom, és elhiszem, hogy egyedül élem le az életem. Igaz, én most már itt tartok. Valahogy úgy érzem, hogy nekem nem rendeltek senkit életem végéig. Csak ideig-óráig. Azzal a feltétellel, hogy nagyon szeressem, és ő viszont szeressen.....De elmúljon. Ezért próbálom választani az egyensúlyt. Egyik se uralkodjon el a lelkemen, hanem egyszerűen maradjak ember.

Állok a tükör előtt mikor borotválkozom. Nézem magam, szemezek habos arcú tükörképemmel, és csak jár az agyam. Hajszolom magam, hogy megértsek dolgokat, kilábaljak dolgokból, pedig csak egy dolgot kéne tennem. Belenézni a saját szemembe, és ezt mondani: Kössünk békét haver.

Egyszerűen leírom amit gondolok.

Mikor az ember digitális papírra veti a gondolatait, érzéseit, felvállalja azt is, hogy lesznek véleményezői, bírálói. Ezzel semmi gondom sincs. Rettenetesen utálok magyarázkodni, nem is szoktam Az magyarázkodik,akinek vaj van a füle mögött..

Próbálom szavakba önteni mindazt amit érzek, minden gondolatom. Egyszer azt írtam: "Mindenki a saját pillanatnyi érzéseivel olvas engem, vagy bármilyen más írást". Hiába próbálom leírni, hogy én mit is érzek, nem tudom úgy átadni, hogy azt lássák benne, ami valójában van. S bár néha megbánom a szavaim, erősebb bennem az, hogy azt bizony úgy kellett leírnom, ahogy leírtam.

Tény, ami tény: Láttam az élet humoros, vidám oldalát. Azt is le tudtam írni. Szórakoztatóan, vidáman. Sokat foglalkoztam olyan dolgokkal, melyekkel belehajszoltam magam egy végtelen ciklusba. Ugyan próbálok kimászni belőle, de a saját szavaimnak köszönhetően igen mélyen benne vagyok. Az események sorozata továbbra is fenntartja bennem az érzést, hogy nem felesleges  venni a bátorságot, és leírni dolgokat. 

Keservesen lezárok egy szakaszt az életemben, és igyekszem nem visszanyúlni oda, de zsigerből teszek róla, hogy egy újabb hasonló dolog történjen. Szembesülni gondolataim torz tükörképével más szájából....

Gondolatok, vágyak, álmok. Ezeket mind leírom. Nap mint nap azon vagyok, hogy valóra tudjak váltani néhány dolgot, amit elterveztem. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Igyekszem türelmes lenni másokkal, és önmagammal is.Ami nehezen megy. Leírom mit szeretnék, leírom hogy szeretném, de nem teszem hozzá minden alkalommal, hogy nem "adj uram Isten azonnal", vagy "nem bármi áron".

Néha faramuci, nyakatekert módon látom, és élem meg az életet. Látok olyan lehetőségeket, amiket más nem, és nem veszek észre olyasmit, amit más igen. Kinek mi a lehetőség. Érzéseket, és meglátásokat leírok, bár tudom, hogy valamilyen formában az bánthat valakit. Bánthat, mert a saját érzései alapján olvas. Bánthat olyat is, akiről szó sincs. Felveszi mint egy inget, feszít benne, igazgatja, hogy jól lássa azt bizony rászabták...Pedig nem. Egyszerűen leírom amit gondolok.

Valóban nem akarom patikamérlegre tenni a szavaim, de az írást sem hagyom abba. Nem hagyom annak ellenére, hogy szembesültem már azzal, hogy volt ki egy régi blog-om lementette, és szavakat, mondatokat kiragadva a környezetéből acsarkodva, habzó szájjal esett nekem. Bár nem esett jól, letudtam annyival, hogy irántam való haragja vezérli. Annak ellenére sem hagyom abba, hogy nekem zuhantak egy meglátásomért, amiben ártó szándék nem volt. Ezt is letudtam. Ő annyira keresgélte bennem a rosszat, és annyira szeretett volna távol tartani magától, hogy ezt az utat választotta. S a legutóbbi eset....Nos többször elolvastam a reakciót tegnap este....Erre már nem tudok mit mondani. Végül is a többire sem kellett volna, hiszen csak az én meglátásom, hogy ők mit szerettek volna elérni. Az meglátás, magamról meg tudom mit takarnak a szavaim. Ezek nem változtatnak azon a tényen, hogy leírtam őket úgy, ahogy akkor gondoltam, és éreztem.

Nem ragaszkodom görcsösen a meglátásaimhoz, érzéseimhez, még is sokan ezt hiszik. Történhet bármi, amiért láthatom a dolgok jobb, és szebb oldalát is. Ezzel mindenki így van. Én ugyan makacs dög vagyok, de akadt már ember az életemben, aki kristálytisztán, érthetően elmondott dolgokat, s rávilágított arra, hogy bizony nem esznek dolgokat olyan forrón, ahogy főzik. Tudott rajtam formálni.

Mikor elmondom, hogy őszinte vagyok, néha kegyetlenül, mindig azt a reakciót kapom, hogy a beszélgetőpartnerem "bírja" az őszinteséget, és "el is várja". Mindig bebizonyosodott, hogy ez nem így van. Amikor már pendítek olyasmit, ami fáj, ami rosszul esik....Pedig azok is csak a meglátásaim, és minél nagyobb haragot, és acsarkodást váltok ki vele, akkor tudom, beletrafáltam dolgokba. Magamnak teszek ezzel rosszat sok esetben, de nem ülhetek mint egy rakás szerencsétlenség, magamba zárva a gondolataim, véleményem. Szelektálni nem tudok, és nem is akarok. Vállalnom kell az szavaim, mert kikívánkoznak. Vállalom, bár magamnak okozok veszteséget vele.

Tudom, most is írtam olyat, ami egy bő ing. Sokan beleférnek, és bele is bújnak. Nem kell. Ezek csak kósza reggeli gondolatok digitális papíron.

Sosem késő...

„Sosem késő, hogy az legyél, ami lenni akarsz. Nincs korlátozva az idő, bármit bármikor elkezdhetsz. Változhatsz, vagy maradhatsz a régi, nincsenek szabályok erre. Lesznek nagyszerű és rossz pillanataid - remélem, te tele leszel jóval. Remélem látsz majd olyan dolgokat amiken ledöbbensz. Remélem érzel majd olyat, amit addig sohasem éreztél. Remélem találkozol olyan emberekkel, akik másként látják a világot. Remélem olyan életed lesz, amire majd büszke lehetsz. De ha mégsem, remélem lesz elég erőd hogy újrakezdd.”

/Benjamin Button különös élete/

Nézem,mi történik...

35 éve nézem hogy mi történik ebben a Világban...

sokat nevetek... próbálok nevetni... de van hogy sírok...

szeretem a szüleimet még ha nem is tökéletesek...

vannak barátaim de nem sok... nekem elég...

szeretem a felhőket... a napot...

voltak és vannak álmaim...

küzdök... küzdöttem....

még mindig tanulok... az élettől...

Bármit írok, hiába írom.
Nem értesz.

És nem vagy a barátom.

Érzékeny. Makacs. Mosolygós...

Ki majd talán megtalálja a hercegét.
Akit, ha maga mellett tudhat, akkor Ő lesz a legboldogabb.

Tudok szeretni.
Nagyon.

Talán Téged is szerettelek, csak nem hagytad.
Vagy  nem akartad, hogy szeresselek.
Nem tudom.
Sokat gondolkozok.
Fölöslegesen.
Mindent itt rontok el. De az elrontott dolgokból tanulok.
Néha.

Ne bánts.

Sors? Ja-ja. Állítólag szánt nekem is valakit.

De addig még sok mindent kell tanulnom és tanítanom a közbeesőknek.
  Szeretem a barátaim...

Tudom, hogy nem vagyok egyedül.
De néha mégis...

"Egyszer az ablakra fagyott az arcom
úgy vártam valakire akiről azt hittem, hogy szeret.
Még bennem szoronganak a könnyek
mert nem jött el mégsem."

Sétálok.
Szeretek sétálni.
Jó lenne egyszer messzire sétálni...
Vagy zenét hallgatok. És nézek ki a fejemből.

Flúgos, őrült, könnyen megkedvelhető.

Nem vagyok bolond.
Sem filozofikus.
 Spirituális Tanítónak születtem.

De még hosszú az út.
Nem politizálok.
Nem élek drogokkal.

Nem dohányzom.Soha egy slukkot  sem.
Nem bújok el semmi és senki elől.
Nem félek. Pedig jobb félni, mint megijedni.
Ne fikázz, mert nem ismersz.

  Hiszek magamban.
Tudom, hogy ha nagyon akarom, akkor elérem a céljaim.

Így indult...:-)

....Így indult....

Ez volt,mikor odaértem és megláttam....

Lehet erre nemet mondani?.....

 ................................Neeeeeem.....

..............................Csak megszabadulni mindentől,ami meggátolhat ebben...

............................Hmmmmmm.................

...........................................Borsó +héja................

..............................Édes.................

...............................Néha a hallgatás többet mond minden szónál.........

.................................


....No comment......

....és,hogy hol tart????Sosem tudhatod ....mi az igazság...

Olyan az élet,ahogy érzem!!!

Hamis barátok.....

  

"A hamis barát,olyan mint az árnyék,csak akkor követ,ha süt a nap."

Még mindig visszatérő téma...csak elég az utcán szétnézni....Sok mindent megélt az ember barátság terén,úgy gondolom.Te  is,kedves Olvasó!!Talán már kezd kirajzolódni,ki az,aki kiállta az idő próbáját .Nálam mindenképp....SZERETEM a Barátaim!!!
Úgy tűnik,hasonló - hasonlót vonz!!!

Látok néha "édes barátnőket " akiknek már más értékek számítanak,mint az őszinteség,vagy egyéb emberi érték.Náluk ez be se jött...:)


A mai BARÁTNŐK nem csak a csokijukat osztják meg egymással,hanem az expasijukat is.
Milyen kellemes beszélgetés lehet,amikor ülnek és megvitatják...Szerinted rámenjek az exedre???
Aha.Nekem ilyen volt és olyan.Ahhhh....Ezt nekem is ki kell próbálnom.Még jó,hogy Te tudsz tanácsokat adni,mert "olyan okos vagy"....
Ha megkérlek,még el is vinnél a randira???Ohh...persze...Talán feljöhetnél fogni a gyertyát is...hisz egy tányérból cseresznyézünk!!!
No!!!Hát ez elég gyomorforgató...de mit is várhat az ember azoktól a nagy "látszatbarátoktól"..
akik elhordják egymást mindennek,akikre nem számíthatunk,ha baj van...és még a pasinkra is vigyázni kell a közelükben,mert mire vissza jössz a wc-ről,már hült helyük....:-)
Végül is mindegy,oly mély a kötődés,hogy  előtte vagy utána...de megosztják.
Max.kibeszélik..Veled is úgy csinálta???
Hát egészségükre!!!
Megmondom őszintén....
Igazából ehhez kérek elég erőt az Úrtól,hogy ne hányjam el magam,mikor ilyen kétszínű barátokat látok!!!!Tudjak elég jó lenni ahhoz,hogy ne tekintsek rájuk szánalommal...adjon nekik is elég erőt az Úr,hogy ne mindig arra hajoljanak,ahonnan fúj a szél.


Jó tett helyébe jót sose várj,mert az élet azt is bebizonyítja, hogy hálátlanok.
Csak akkor adj,ha feltétel nélkül adsz,különben súlyos csalódás érhet.
Jah..és hát ha netán nem adsz...elveszi....és megrövidít.


Nekem is volt sok "barátnőm"...betelne a blogom,mire leírnám,milyen érdekemberekkel osztottam meg a gondolataimat.


 De hála égnek az élet lemorzsolta rólam a negatív figurákat...akit meg nem az élet morzsol le,azt én.
Nem azon múlik,hogy a barátaid mennyire barátaid,hogy milyen sűrűn csacsogsz és talizol velük.Van,aki már más utakon jár  - de mégis mikor találkoznak akár hónapok után,ugyanott folytatják,ahol abbahagyták.
Mindenki hibázhat - a megbocsátás gyakorlása hasznos...de csak addíg,míg jól érzed  magad a társaságába.Ha már energiavámpr,mindig sopánkodik és sajnáltatja magát - újjbegyből hazudik  - talán érdemes elgondolkodni.
Előbb -utóbb körbeér  minden...és csak azon kapja magát...nincs kivel beülni egy kávéra.
De ezért vannak a hamis BARÁTOK!!!
A tartozások pedig kiegyenlítődnek!


Hááát... leülök a fotelomba ...kényelmesen és óhatatlanul is látom,mekkora pofonok repkednek a levegőben......és ez alól Én sem vagyok kivétel...
Csak az a nem mindegy...miért kapjuk és kitől...................


És hát az sem elhanyagolandó,és nem véletlen,mikor épp arra járunk - hallunk - látunk valamit.....


Tisztelet a kivételnek...az IGAZI BARÁTOKNAK...akik nem pirulnának bele a hazugságvizsgálaton feltett kérdéseinknek....ugye????


Te vállalnád a vizsgálatot,hogy bebizonyítsd,igaz BARÁT vagy???????????????????

...az őszinte utálat még mindíg jobb a szememben , mint az álbarátság!!

Úgy vélem - a fotók rólad hazudnak, és majd kiderül, hogy nem is olyan a szemed, mint a nyáréji, csillagporos égbolt. Nem számít, a külsőségek nem olyan fontosak. Igen, engem gyakorta félreértenek - félreértettek, mivel a privát életemben(ami nem munka) mindent úgy ahogy gondolok, kimondok, és ez szokatlan. Szeretnek mindenféle érzelmeket látni mögé, holott amit én mondok azt pontosan úgy értettem, ahogy mondtam, és semmi több. Hallgatni sem vagyok hajlandó, csak hogy meg ne bántsak valakit, és empatikus sem vagyok, ez tény. Sokszor akkor is őszinte, amikor az ellenkezője célravezetőbb lenne. Ha én lenéznélek mondjuk téged,  akkor valószínűleg arra sem méltatnálak, hogy hozzád szóljak, de ha mégis, akkor biztosíthatlak, sokkal kellemetlenebb lennék.
De miért is tenném, mikor nem is ismerlek...nos, ezek a dolgok számomra örök talányok maradnak, mindez olyan emberi, számomra kissé idegen. Tudok erről a hiányosságomról, de mivel ismeretlenek véleménye nem szokott érdekelni,azaz nem az a lényeg,hogy mit mondanak,hanem,hogy ki mit mond, ezért általában hagyom, hogy higgyenek csak amilyennek akarnak, ez nem engem minősít...

"Ne játsszuk meg azt, ami nincs!" - vagy ha igen,ne lepődjünk meg a következményeken!!!:-)

Két tűz között....

Érdekes, hogy amíg az ember egyedül van, és szingliként éli mindennapjait, nem nagyon tobzódnak körülötte az ellenkező nem tagjai, és valljuk be, nem is nagyon törődünk a szingli emberekkel.
De amint akár egyetlenegy "lehetőség" (most ez így elég csúnya kifejezés, de nem találok rá jobbat, ha valakinek van javaslata, szóljon bátran) elénk csapódik, máris vonzza magával az összes többit.
A kérdés csak az, hogy miért akkor, mikor másnak is feltűnünk? 
Amikor egyedül vagyunk, miért nem talál meg senki? Vagy ez valami furcsa emberi reakció, hogy ha - mondjuk - egy férfi érdeklődik egy nő iránt, akkor azt a nőt rögtön "meglátja" a többi férfi is, és egyből ők is elkezdenek érdeklődni?
Persze mindez jó dolog... valahol. Mert hát igen, mindenkinek jól esik, ha megnézik, mustrálják, körbelegyeskedik. De  azért fura,ahogy látom, - Ááááá ...köszi nem kell - de azért másé se legyen!!
De két - vagy több - tűz között lenni nem épp felemelő érzés. Pontosabban egyáltalán nem jó érzés. Persze az lenne jó, ha az ember tudná mit is akar. De ha két ennyire különböző lélek ennyire feszít minket széjjel, akkor felmerül a kérdés, hogy hol is van a hiba. Van-e egyáltalán hiba ebben?
A Kis Herceg.
Tele tűzzel, szenvedéllyel, féktelenséggel, lendülettel. Úgy vonz engem mint  a madarakat a szél. Nem tudom hogy csinálja. Nem is érdekel. Csak érzem, hogy benne ugyan az az érzékiség, ugyan az a tűz tombol, mint bennem. Egymás tüzét tápláljuk a sajátunkkal, és közben mind a ketten elégünk.
A Varázsló.
Megfontolt, békés, nyugalmat áraszt. Mikor a közelemben van, elcsitul a vihar a lelkemben. Amikor először jártam a házában, olyan volt, mintha hazamentem volna. Nem kellett megmutatni, mi hol van. Mindennek tudtam a helyét. Ismertem azt a házat, mielőtt jártam volna benne. Nem tudom hogy ő csinálta-e, vagy én, de így volt. Most is így van.

Itt őrlődöm köztük, és nem tudom merre menjek, pedig ez nem jellemző rám.Pedig igazából egyik sem kell. Van aki azt mondja, jobb két vasat a tűzben tartani, valaki azt mondja, tegyem fel az i-re a pontot. De lehet-e egyáltalán választani? És ha azt választom, hogy nem választok? Vajon meddig lehet csinálni? Mi az a határ, amit még az én lelkem elbír? Van-e egyáltalán egy pont, amikor már nem tudok két felé szakadni?
Tele vagyok kérdésekkel, és nem tudom a választ rájuk. Azt hiszem senki sem tudja. A kupakok folyamatosan "duruzsolnak" a fülemben, és én csak nézek ki a fejemből bambán. 

Te varázsolsz???????????

Gondold meg, mit kívánsz, mert valóra válhat!

Varázsolj magadnak boldogságot, sikert, egészséget!

„Abrakadabra, legyek boldog!" Sajnos azért ilyen könnyen nem teljesülnek a kívánságaink. 


— Ki tud varázsolni?
— Mindenki. Férfiakban és nőkben egyaránt ott lakik egy kis boszorkány .Van, aki felismeri, és van, aki nem. Azok, akik elfogadják az erejüket, használni is képesek. Persze nem megy egyik napról a másikra, és nem elég hozzá egy varázspálca. Gyakorolni, fejleszteni kell. A varázslat nem a hókuszpókuszról szól, hanem az erős akaratról és a kitartásról. Meg kell tanulnunk hinni a saját intuíciónkban, megérzéseinkben.
— Hogyan fejleszthetjük a varázserőnket?
— A legfontosabb, hogy megismerjük önmagunkat. Mikor ezt mondják valakinek, általában az az illető válasza, hogy ismeri magát, mint a tenyerét, de senki nem tudja emlékezetből lerajzolni azt. A célok, a vágyak és az életről szóló elképzelések mindannyiunkban megvannak, de ezek megvalósításának módját is meg kell határoznunk. Már azzal elkezdünk varázsolni, hogy részletesen és nagyon pontosan elképzeljük, amit kívánunk. Egy hölgy ismerősöm régóta szeretett volna társat találni magának. Aprólékosan eltervezte, milyen emberre is vágyik, és ezt megtámogatta egy kis varázslattal is. Meg is jelent az életében a kívánságainak megfelelő férfi. Csak azt felejtette el kérni, hogy szeresse is az illetőt. Hiába találta meg azt, akit keresett, nem érzett iránta semmit. Ezért kell minden részletre odafigyelni.
Az igazi varázslat bennünk kezdődik.


— Én nem jósolok, hanem jövendőt mondok, ez pedig csak útmutatás. Nem szabad olyat kategorikusan kijelenteni, hogy ez és ez történik veled, csak azt, hogy a különböző tettekből milyen következmények lehetségesek. Amennyiben a várható történés nem tetszik, akkor azon változtatni lehet. A sorsunk nincs előre megírva, magunk alakítjuk azt, így hogyan is lehetne előre megmondani? Ennek ellenére szinte mindannyiunknak vannak megérzései, melyeket figyelembe kell venni. Ha úgy érzed, hogy nemsokára le fogsz esni a lépcsőn, nem az a teendő, hogy bezárkózol a lakásba, hanem legközelebb, mikor lépcsőn jársz, jobban odafigyelsz, és megkapaszkodsz, hogy kivédd a bajt. Egyébként bárki megtanulhat jövendölni, aki figyel a megérzéseire. Segítségére lehetnek a jóskönyvek, amelyekben leírják a különböző kártyalapok jelentéseit. Ám mivel minden lapnak többféle értelmezése van, oda kell figyelnünk a belső sugallatra, hogy megtudjuk az adott helyzethez köthető pontos jelentését. Ezért nem tanácsos magunknak vagy ismerősünknek jövendőt mondani, mert megzavarhatnak érzelmeink, az, hogy mit szeretnénk, szeretne hallani a másik.

A lécek nem létrák

Mindenkinek vannak lécei.
Mindegyiket feltesszük valamilyen magasságba. E szerint választunk baráti társaságot, nyaraláskor szállást, autót, munkahelyet, ruhát, cipőt, életstílust.
Mindennel és mindenkivel szemben elvárásaink vannak, és azt mondjuk "Nem adom alább".
Ahogy jönnek az élet apró dolgai, nap mint nap kihívásokkal nézünk szembe, és ha sikerül egy lécet túl szárnyalnunk, egy kicsit feljebb tesszük, gondolván, hogy megtehetjük, és mert inspirál, feltüzel, mert kihívás, hogy a saját határainkat döntsük le. Szebbnek, jobbnak, okosabbnak érezzük magunkat tőle, és azt mondjuk magunkban: "Oké, jöhet a következő, képes vagyok rá", mintha létrán menetelnénk felfelé a céljaink felé.
Nem szeretünk "alá" menni, sőt, azt sem igazán kultiváljuk, hogyha valaki alá "húz" minket. Nem szeretjük ezeket a dolgokat, embereket, és ha az élet mégis összeakaszt minket, csak ámulunk-bámulunk magunkban, hogy: "Te jó ég! Hogy képes erre? Hogy bírja ezt a ruhát felvenni? Miért van együtt ezzel a fickóval? Micsoda barátai vannak! Nem értem."
És nem értjük.
Nem látjuk a másik léceit, amik a másikat inspirálják.
Saját magunkkal szemben pedig hajlamosak vagyunk még magasabbra rakni azt a bizonyos lécet, hiszen önmagunkkal szemben simán elvárhatunk többet is. Aztán mikor nem jön össze az a "több" kicsit magunk alá zuhanunk.
 Mert a lécek nem létrák.

Ameddig...

Ameddig szemem ellát, csillámló kékség, mindenütt. A súlytalanság kábulatában, már-már feloldódom. Valami megszűnik. Helyébe lép a nagy semmi. Egyszer, a nagy semmi is megszűnik, felváltja valami. Valami, ami más, mint, ami eddig volt. Egy darabig kíváncsian figyelem. Utána ráunok, és már nem is érdekel. Kitalálok magamnak valami mást, amiről azt hiszem, hogy ezzel már igazán érdemes foglalkozni. Mert ennek van értelme. Évek múlnak el így. Vágyakozásban, ábrándozásban. Mert a hit erőt ad. És én hiszem, hogy helyes, amit teszek. Hát teszem a dolgom, nem gondolkozom. Nap, mint nap, megújuló energiámat, tékozlom mindenre. Fiatal vagyok és mindenből, van rengeteg. Nem kell spórolni, sem az idővel, sem az erővel. Észre sem veszem, hogy múlnak az évek.
 Egy reggel fáradtan ébredek. Fáj minden porcikám, de legjobban a felismerés, hogy semminek, semmi értelme. Rám tör a félelem. Késésben vagyok. Sietek, kapkodok, hogy bepótoljam, amit eddig elmulasztottam megtenni. Most már arra gondolok, kell egy fontossági sorrend. Mindenre nem jut időm.
 De, még annyi mindent szeretnék!
Ameddig szemem ellát, csillámló kékség mindenütt. A súlytalanság kábulatában, már régen feloldódtam. Valami megszűnt. Helyébe lépett a nagy, megfoghatatlan. A végtelen, az időtlen. Nyugodt vagyok, nem sietek sehova.
Már tudom, lemaradni csak a pillanatról lehet. 

A képzelet...

A képzelet olyan, mint a kalandor. Úttalan utakon kóborló vándor. Néha céllal, néha cél nélkül, csak úgy viszik a lábai valamerre. A szárnyra kapott gondolat, veszedelmes is tud lenni. Még gyanútlanul eljátszadozol vele, energiádtól megtáltosodva egyszerre csak valósággá válik. És amire nagyon vágytál, már ott is van, az „öledben”. Igen ám, de vele kaptál még egy csomó „apróságot”, amiről bár szívesen lemondanál, de nem lehet. Mert az bizony, vele jár. Sajnos, ez is része a jónak, amitől a jó, már nem is olyan jó.

A mennyország nem az égben van, és a pokol sem a föld alatt. A lelkedben cipeled mindkettőt. Az élmény, amit most átélsz, bárhol megtalálható. Ezért nem kell a csúcsra mászni.


A végtelen nyugalom, harmónia, mint valami lágy dallam, halkan muzsikált a lelkében. Az emberek, akik látták visszatérni, furcsállották. Ugyanabban a ruhában volt, mint napokkal azelőtt. A hátizsák is ugyanaz volt nála, mégis mintha nem ugyanaz az ember lett volna, mint aki nekivágott a hegynek. A szemében valami különös varázslat csillogott. Mint aki kincsre lelt és nem tud betelni a boldogsággal. De ugyan, mit találhatott a hegytetőn?

Hogyan lehetne írni arról.....

 Hogyan lehetne írni arról, amit szavakkal, kifejezni sem lehet. Mert a szó, csak parányi része az egésznek, halvány fénye a ragyogásnak, néma szólam a zenében. De van egy emlék. Egy pillantás, ami szárnyakat ad, magasba emel. Egy érintés, amitől tested, lelked, bizsereg. Egy hang, minek hallatán vadul kalimpál a szíved. Egy arc, ami beköltözik a fejedbe. Egy érzés, ami háborgat.  Egy illat, ami hozzá tartozik. Egy név, amit ezerszer leírsz egy papírlapra. Egy toll, amivel tegnap Ő írt. A mozdulat, ahogy végigmegy az utcán. A vágyódás, hogy mikor látod újra? A gyötrelem, hogy vajon gondol-e rád? A boldogság, ha veled van, a kín, ha nélküle múlik el egy nap. Pindurka cseppjei egy érzésnek. Részünk, mert mélyen a lelkünkben él. Megbújik szótlanul, némán, mintha nem is lenne. Sokszor, évekig vár, kitartó türelemmel. De ha úgy érzi, itt az alkalom, végigsöpör az életeden, mint egy tornádó. Ha szerencsés vagy, túléled. Ha nem, akkor nagy a baj. Belepusztulsz, vagy nyomorék maradsz. Vannak, kik messziről elkerülik. Óvatosságból vagy gyávaságból? Talán a sorsuk rendeli így. De egy biztos. Nélküle nincs mélység és magasság. Nincs teljesség, nincs gyönyör. A tartalom szürke és üres. A nappalok értelme, pusztán kitaláció. Az éjszakák sötétje süket és bántó. Néha áldod, máskor átkozod a percet, mikor magához rántott az érzés. Utólag, persze megbocsátod, mert magad is belátod, az élet egysíkú, szenvtelen, ha nincs benne szerelem

Csak az, az, az egy pillanat éget.....

Csak az,
az, az egy pillanat
éget, maradandó
emléket a szívbe,
lélekbe, elmébe,
ami fáj és édes.
Varázsa örök,
nem koptatja idő
múlása,
más szerelmek
részegsége.
S ahogy a végtelen
éjszaka
hideg messzesége
csillagok fényét
küldi felénk,
az emlék
is úgy ölel át,
ahogy a pillanat
átsuhan az életen.

Kincsünk, a gyermek.

Gyermekből lett az ember
nő és férfi, a kedves,
a barát, ellenség, az utcatöltelék,
fehér, fekete, sárga
a nagy kosárban mind, mind ember.
És keresed benne a hozzád hasonlót
a Neked szépet, jót
ki meghallgat, érti szavad,
hogy érezd nem vagy magad.
De tudd, csak kétféle ember van,
rossz és jó
és mindegyik jóban, van pici rossz
meg a rosszban is, parányi jó.
Láss csodát, ott áll előtted!
A legkisebb, a legnagyobb Ember
ki még nem jó és nem rossz,
csak sír és nevet
kincsünk, a gyermek.

A kíváncsi vágyakozás

A fejekben, szívekben ugyanaz az élmény lüktet. A döbbenet, amire nincs is szó. A kíváncsi vágyakozás, megkapta ajándékát. Az élmény oly súlyos, hogy alig tudja hazacipelni. De ez már az övé, le nem rakhatja. Ez nem kabát, vállán csüngő táska, amit fogasra lehet akasztani, ha nincs rá szükség. Egy élmény, ami egy életre szól és megváltoztathatja egy ember életét.

Varázsló

Nem tudom miért vonz ennyire. Bár lehet éppen azért, mert a Sárkányt csak a Varázsló tudja megszelídíteni. A Sárkány mindenki mást elpusztít. A hétköznapi halandók nem tudják elviselni a sárkány tüzét. Azt a forróságot amit áraszt magából.
Persze vannak más varázslók is, nem csak Ő.Elmennék valahová a Varázslóval.
Nem tudom, ez mikor lesz,lehet,soha.
Nem a cél a lényeg,hanem az oda vezető út.


Még mindig keresem a tigrisemet. Azt az embert, aki csendben, de erőteljesen támaszt nyújt nekem. Aki nem akar megváltoztatni. Nem akar hosszabb hajat, nagyobb mellet, karcsúbb derekat, kisebb feneket belőlem. Aki engem lát, és engem szeret. 
Szeretem, mikor az eszem harcol a szívemmel. Olyan megnyugtató a tudat, hogy még működöm, és hogy még mind a kettő működik. 
Úgy döntöttem, nem választok sem a Kis Herceg, sem a Varázsló között. Majd az élet, vagy a sors - vagy hogy hívják -, választ helyettem. Kivárok, és közben tovább vadászom. A tűz pedig csak parázslik bennem. Egyszer biztosan jön valaki, aki majd felszítja, és akkor majd elégek én is, és a sárkány is a lelkemben. És akkor majd ledőlnek a róka ketrecének falai. Akkor válok igazán Róka-lánnyá.

Überelhetetlen...

             ......szerintem teljesen kerek és űberelhetetlen..... 
                     verhetetlen....ezért az időnkénti eltávolodás mindig visszatalálás......:-) 
          Minden emberben van egy rejtett kód...amit csak az nyithat meg...akinek engedjük megnyitni....
        érintés....mely lebilincsel és felszabadít........


Kívánom minden Olvasómnak,hogy találja meg azt az embert,aki érzékei Mestere....akivel szeretkezni hullám a tengeren,égető napsütés...szakadó eső és mennydörgés..villám.
Nem feltétlen Ő életünk párja...sőt,lehet,Ő az IDŐ ami ellen harcolunk....de ezt a fajta ellenállhatatlan szenvedélyt az ember általában csak egyszer éli meg...élete során...így utat engedve a kitörő vulkánnak..vállaljuk a pusztító erőt...a romba dőlt lélekmaradványokat...mert a lebilincselt kezünk még nem akarja megtalálni szabadulása kulcsát....:-)