Két tűz között....

Érdekes, hogy amíg az ember egyedül van, és szingliként éli mindennapjait, nem nagyon tobzódnak körülötte az ellenkező nem tagjai, és valljuk be, nem is nagyon törődünk a szingli emberekkel.
De amint akár egyetlenegy "lehetőség" (most ez így elég csúnya kifejezés, de nem találok rá jobbat, ha valakinek van javaslata, szóljon bátran) elénk csapódik, máris vonzza magával az összes többit.
A kérdés csak az, hogy miért akkor, mikor másnak is feltűnünk? 
Amikor egyedül vagyunk, miért nem talál meg senki? Vagy ez valami furcsa emberi reakció, hogy ha - mondjuk - egy férfi érdeklődik egy nő iránt, akkor azt a nőt rögtön "meglátja" a többi férfi is, és egyből ők is elkezdenek érdeklődni?
Persze mindez jó dolog... valahol. Mert hát igen, mindenkinek jól esik, ha megnézik, mustrálják, körbelegyeskedik. De  azért fura,ahogy látom, - Ááááá ...köszi nem kell - de azért másé se legyen!!
De két - vagy több - tűz között lenni nem épp felemelő érzés. Pontosabban egyáltalán nem jó érzés. Persze az lenne jó, ha az ember tudná mit is akar. De ha két ennyire különböző lélek ennyire feszít minket széjjel, akkor felmerül a kérdés, hogy hol is van a hiba. Van-e egyáltalán hiba ebben?
A Kis Herceg.
Tele tűzzel, szenvedéllyel, féktelenséggel, lendülettel. Úgy vonz engem mint  a madarakat a szél. Nem tudom hogy csinálja. Nem is érdekel. Csak érzem, hogy benne ugyan az az érzékiség, ugyan az a tűz tombol, mint bennem. Egymás tüzét tápláljuk a sajátunkkal, és közben mind a ketten elégünk.
A Varázsló.
Megfontolt, békés, nyugalmat áraszt. Mikor a közelemben van, elcsitul a vihar a lelkemben. Amikor először jártam a házában, olyan volt, mintha hazamentem volna. Nem kellett megmutatni, mi hol van. Mindennek tudtam a helyét. Ismertem azt a házat, mielőtt jártam volna benne. Nem tudom hogy ő csinálta-e, vagy én, de így volt. Most is így van.

Itt őrlődöm köztük, és nem tudom merre menjek, pedig ez nem jellemző rám.Pedig igazából egyik sem kell. Van aki azt mondja, jobb két vasat a tűzben tartani, valaki azt mondja, tegyem fel az i-re a pontot. De lehet-e egyáltalán választani? És ha azt választom, hogy nem választok? Vajon meddig lehet csinálni? Mi az a határ, amit még az én lelkem elbír? Van-e egyáltalán egy pont, amikor már nem tudok két felé szakadni?
Tele vagyok kérdésekkel, és nem tudom a választ rájuk. Azt hiszem senki sem tudja. A kupakok folyamatosan "duruzsolnak" a fülemben, és én csak nézek ki a fejemből bambán.