A lécek nem létrák

Mindenkinek vannak lécei.
Mindegyiket feltesszük valamilyen magasságba. E szerint választunk baráti társaságot, nyaraláskor szállást, autót, munkahelyet, ruhát, cipőt, életstílust.
Mindennel és mindenkivel szemben elvárásaink vannak, és azt mondjuk "Nem adom alább".
Ahogy jönnek az élet apró dolgai, nap mint nap kihívásokkal nézünk szembe, és ha sikerül egy lécet túl szárnyalnunk, egy kicsit feljebb tesszük, gondolván, hogy megtehetjük, és mert inspirál, feltüzel, mert kihívás, hogy a saját határainkat döntsük le. Szebbnek, jobbnak, okosabbnak érezzük magunkat tőle, és azt mondjuk magunkban: "Oké, jöhet a következő, képes vagyok rá", mintha létrán menetelnénk felfelé a céljaink felé.
Nem szeretünk "alá" menni, sőt, azt sem igazán kultiváljuk, hogyha valaki alá "húz" minket. Nem szeretjük ezeket a dolgokat, embereket, és ha az élet mégis összeakaszt minket, csak ámulunk-bámulunk magunkban, hogy: "Te jó ég! Hogy képes erre? Hogy bírja ezt a ruhát felvenni? Miért van együtt ezzel a fickóval? Micsoda barátai vannak! Nem értem."
És nem értjük.
Nem látjuk a másik léceit, amik a másikat inspirálják.
Saját magunkkal szemben pedig hajlamosak vagyunk még magasabbra rakni azt a bizonyos lécet, hiszen önmagunkkal szemben simán elvárhatunk többet is. Aztán mikor nem jön össze az a "több" kicsit magunk alá zuhanunk.
 Mert a lécek nem létrák.