A képzelet olyan, mint a kalandor. Úttalan utakon kóborló vándor. Néha céllal, néha cél nélkül, csak úgy viszik a lábai valamerre. A szárnyra kapott gondolat, veszedelmes is tud lenni. Még gyanútlanul eljátszadozol vele, energiádtól megtáltosodva egyszerre csak valósággá válik. És amire nagyon vágytál, már ott is van, az „öledben”. Igen ám, de vele kaptál még egy csomó „apróságot”, amiről bár szívesen lemondanál, de nem lehet. Mert az bizony, vele jár. Sajnos, ez is része a jónak, amitől a jó, már nem is olyan jó.
A mennyország nem az égben van, és a pokol sem a föld alatt. A lelkedben cipeled mindkettőt. Az élmény, amit most átélsz, bárhol megtalálható. Ezért nem kell a csúcsra mászni.
A végtelen nyugalom, harmónia, mint valami lágy dallam, halkan muzsikált a lelkében. Az emberek, akik látták visszatérni, furcsállották. Ugyanabban a ruhában volt, mint napokkal azelőtt. A hátizsák is ugyanaz volt nála, mégis mintha nem ugyanaz az ember lett volna, mint aki nekivágott a hegynek. A szemében valami különös varázslat csillogott. Mint aki kincsre lelt és nem tud betelni a boldogsággal. De ugyan, mit találhatott a hegytetőn?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.