Mindennap egy tükörrel ébredek,
néha csillagtöréses,
szilánkok a másik párnán,
amibe álmomban arcomat bújtatom. Az ébredés
egy repedés a padlótól plafonig nyújtózó üvegfalon,
ahol átszivárog a foncsor mögött meghúzódó ikervilágból
az idõ. Mint egy lassított, végtelenül lassított filmben,
végtelenül lassan hullanak, leereszkednek a tört üvegek. Amikor rám hull a széttöredezett üvegfal,
csodálkozva nézem magam,
ahogy a befúródott, kis szabálytalan tükrökkel,
befelé hegyesedõ tüskékkel,
csillámoló sünné változom, mint egy szétborzolt térmozaik, mint egy szétesett kép falon tisztán maradt helyének
visszaemlékezései, ahogy egy istent sóvárog,
aki újrakezdi a teremtést egy üres világban,
aki ismét kitalálja a színeket,
felvázolja a filharmónikusokat,
idegeket köt szorgalmasan,
látomásokat éget magába. Lassan csak átélem, amit éltem,
lassan csak megélem, amit élek. Mára ismét megteremtem magam. Ennyi halál és ennyi feltámadás
kibírható?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.