Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség
álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva:
létidiotizmus.
Célja az, hogy megváltoztassam a másikat,
hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a
fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem
visszaélek a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal,
azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk.
Feltételeket
szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a másik felé, és
csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti.
Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik – engedve az erőszaknak -
igyekszik megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem
észre, hogy ez csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a
másoktól felém irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem
felel meg az elvárásomnak.
A feltételekhez
kötött és az elvárásaim teljesítését feltételül szabó szeretet nem
szeretet, csak annak a paródiája. Nem szeretet, hanem a
legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb védőfalat emelek a
szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az Isten sem tud
áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs. Magamat csapom
be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az
elvárásaimnak. Nem.
Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt
engedem be, nem a valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való
megfelelés álarccá torzítja. Vértelen szerepárnyak és
maszkok lézengenek a szívemörző falak mögött. És hogy mennyire nem
vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a
másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az álarc, a szereprongy, és
ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek. Ítéletem kegyetlen és
elmarasztaló: csalódtam benned – mondom, és kirúgom.
Minden
csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a
másikban csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban,
mert hibázott, kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az
elvárásaimmal. Önmaga lett, ahelyett, hogy nekem igyekezett volna
megfelelni.
Minden csalódás esély arra, hogy végre az igazi
másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert
akiben
valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is voltam
kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És
mihelyt megpillantottam Őt, megváltam tőle.
Én csak azt
az embert szeretem, akinek nem szabok semmiféle feltételt, aki felé
semmilyen elvárást nem fogalmazok meg. Akit nem akarok megváltoztatni.
Én
csak azt az embert szeretem, akit elfogadok annak, aki, és olyannak,
amilyen. E nélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van és a
másik kirekesztése.
A szívemet őrző védelmi fal nem engedi,
lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek.
Védett vagyok – és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy
aki szeret, az védtelen, gyenge és kiszolgáltatott.
Még nem
tudom, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a
kedvelés ellentéte.
A szeretet ellentéte a félelem. Félelem
a védtelenségtől, a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól. Még nem
tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian vágyunk, nem az erő, a
másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja meg, hanem a
szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és mindig akad
erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen.
Csak
az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni.
És aki gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát.
Biegelbauer
Pál
den ötödik
megbetegedés teljesen tünetmentesen zajlik. A betegség következtében
begyulladhat a prosztata, a mellékhere, a méhnyálkahártya, a
petevezeték, a hashártya, orális szex esetén a mandula és a garat,
anális közösülés következtében pedig a végbél.