Tiszteletet parancsoló?
Tiszteletre méltó?
Hol ezzel, hol azzal a kifejezéssel találkozik az ember. De a tisztelet és a parancs valahogy bennem nem fér össze.
Ha valami, vagy valaki tiszteletet parancsoló, az inkább riasztó, ijesztő, alárendeltség érzetet keltő, saját semmiségemet mutató. Az olyan katonai szigort, hierarchiát sejtető.
Szerencsére és néhány ember őszinte sajnálatára elmúlt az az időszak, amikor a tanárok, orvosok, hivatalnokok címük jogán kapták a tiszteletet. Dehogy mertek volna a régiek kételkedni az ő szavukban.
Nem gondolom, hogy a kor, a diploma, a beosztás, vagy önmagában a pénz tiszteletre méltóvá tesz bárkit is.
Ahhoz más, több kell.
Ha egy orvos figyel rám, és nem csak a pénztárcámra, aki időt szán a panaszaim meghallgatására és igyekszik minden oldalról körbejárni a tüneteimet, az tiszteletre méltó. Amelyik csak vagdalkozik a latin kifejezésekkel, összeszid engem, lekezelően bánik velem, ahhoz nem igazán megyek vissza. Ha egy tanár elvárja, hogy a gyerek tisztelje, mert ő „A Tanár”, közben megengedi magának, hogy leplezetlenül alkoholizáljon, lehülyézze a gyerekeket, képtelen legyen fegyelmet tartani és figyelmet elérni, akkor ott valami végérvényesen sérül.
A tisztelet sosem kiabálós, az mindig csak úgy csendben jön.
Amikor azt érzi az ember, hogy a másiknak nem csak a szakmai szava fontos, hanem a mindennapi élete is képes értékeket továbbítani.
Amikor a gyerek tanárának a szava, tanácsa már nem csak a kiskorú előmenetelét, jobb eredményeit segíti, hanem összességében hatással van a gyerek és a szülő gondolkodására.
Amikor a belgyógyász azzal is foglalkozik, hogy a lelkedben mi zajlik,
amikor a főnöknek nem csak az értelmi, de az érzelmi intelligenciája is dolgozik.
Ugyanakkor a tisztelet kimutatása sem kell, hogy kiabálós, hirdetőtáblás legyen. Legyen az csak méltó ahhoz, akit tisztelsz.
A gyerekek szülők iránt érzett tisztelete sem szükségszerűen jelenti, hogy „mindig, mindenkor, mindenben szót fogadok” , hanem inkább ezt: majd felnőttként sem felejtem el az értékrendet, amit mutattál nekem, még akkor sem, ha nem klónként utánozlak, hanem a saját koromra, saját körülményeimre alakítva használom azokat.
Attól, hogy valaki számodra nem tiszteletre méltó, másoknak még lehet bálvány, példakép. Ez az egész csak értékrend kérdése és talán a helyzettől is függ, amelyben találkoztatok.
Ráadásul az, hogy valakit nem tisztelsz, nem ok arra, hogy megalázd, lekezeld, lenézd (ha nem muszáj). Beszélj vele udvariasan, vagy tekintsd egyszerűen levegőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.