Ott lenni, egy dal születésénél olyan, mintha egy kibontakozó univerzumot szemlélnénk, mely egy üveggolyóban kavarog. Még néhol robbanások zajlanak a mélyén, és új csillagok születnek bele, de már maga a megformálódás is olyan... Fantasztikus.
Szegényes a szókincsem ahhoz, hogy le tudjam írni, amit őszintén sajnálok.
Vannak azok a leírhatatlan elmondhatatlan pillanatok. Csak a lüktetést és pulzálást érezni, míg a dobhártyánknak feszül egy dallam, majd váltás s jön a másik. Elveszted az érzékeid, majd újra felfedezed őket, végül csak kapkodod a fejed és magadban elengedsz egy istentelenül nagy elismerést, hogy "igen, ez az, amiért érdemes kivárni a végét".
Ütem s rigmus egymás hegyén hátán... Kaotikus lenne, de mégsem az. Nem tudom visszaadni, de belül szomjazom rá. Bár ne lenne sohasem vége a váltásoknak.
Gyermek vagyok...
Azt tartom, az az igazi zene, ami belülről érint meg, cselekvésre késztet, néha nem is kell gondolkodni. Csak felkelti az ösztöneid, és egyszerűen többnek érzed magad bárminél, már csak azáltal is, hogy hallgatod...
Akkor vajon milyen lehet, amikor te magad játszod... El sem tudom képzelni.
Szerencsés vagyok, mert ilyen tapasztalatokkal gazdagodhatom. Szerencsés vagyok, mert az életemben kapok jót s rosszat, s képességeim szerint igyekszem megbecsülni. Igen, elismerem, rohadtul szerencsés vagyok!
Oly keveseknek adatik meg az ilyen... És oly kevesen értik, hogy miért is olyan nagy dolog ez.
Látni megszületni egy univerzumot, melyet hangokból kovácsolnak...
Ezt is... köszönöm a sorsnak... akkor is ha véletlen, akkor is ha törvényszerű.
De leginkább... NeKTeK köszönöm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.