Kedves történet....Talán keresel valakit?

A csobogó vízbe meresztettem tekintetemet. A habokból egy arc formálódott ki, határozottan láttam a szemeit és a mosolygós ajkait. Egy rózsabogár pont abba az irányba repült, és nagy zuhanás után a vízben landolt. Az arc összerezzent, ahogy a keletkező hullámok odaértek, és hiába töprengtem kinek a tekintetét láthattam, nem jöttem rá.

- Talán keresel valakit? – szólalt meg az ismerős hang mögöttem.

Ahogy félrefordítottam a fejemet megpillantottam az érkező Tündéremet. Halványzöld tüllruhája igazi nyári hangulatot árasztott, és csak rövid csodálkozás után jöttem rá, hogy a habokban pár pillanattal ezelőtt megjelenő arc a tündér vonásait hordozta magán…

- Nagy nap a mai! – folyatta a tündér, és tekintetét a magasba emelte, fel a fák koronája felé, és abban a pillanatban a kabócák zümmögése abbamaradt.

Az erdő csöndjét, csak a patak továbbrohanó vize törte meg.Tündérem  letelepedett mellém, és a szemembe nézett.
Tekintete kedves mosolyt sugárzott, s azt a gyermeki bájt, amit annak idején a hegy tetején először láthattam meg az arcán.

Mint akibe villám csapott úgy nyilallt belém a felismerés, hogy ez pont egy évvel ezelőtt történt.

- Bizony, bizony! Pont egy éve találkoztunk először – nevetett felém Tündér, és kedvesen átölelt.

Beleborzongtam az érintésébe, mint mindig, de nagyon tetszett, mert tudtam, hogy ritka kincs egy tündértől, hogy egy embert megérintsen.
S ahogy kezei átkulcsolták a vállamat egy szemvillanás alatt lepergett mindaz előttem, ami egy év alatt történt velem.
Kedves és félelmetes emlékek és történések sorakoztak fel előttem, az összes csodálatos lénnyel akit azóta megismerhettem, az intő szavakkal és bölcsességekkel együtt mindent újra átélhettem, láthattam és hallhattam…
Igazán felemelő élmény volt.

- Mondd Tündér! – kérdeztem tündéremet mintegy felébredve az álmokból – Egyet nem értek és nem tudom. Miért pont egy évvel ezelőtt érkeztél el hozzám. Miért nem sokkal előbb, vagy jó pár év múlva. Mi történt tavaly ilyenkor?
Tündér levette a kezeit a vállamról és ő is a szökkenő habokat kezdte nézni. Szinte érezni lehetett, hogy a megjelenő formák nem a véletlen művei, hanem azokat ő alakítja.

- Emlékszel még, amikor tavaly tavasszal rád tört az elkeseredés és szomorúság? – kérdezte meg, kicsit félve formálva a szavait.

- Igen. Nagyon magam alatt voltam, talán a legkétségbeesettebb időszaka volt az életemnek. – válaszoltam elmerengő őszinteséggel.

- Abban az időben, talán te már nem is emlékszel, egy fájdalmas pillanatodban felnéztél az égre, és annyit mondtál, hogy ”segítsen már valaki…” – folytatta a tündér. - Hatalmas erő volt abban a fohászban, te magad sem tudhattad.
                          

- A mi világunkba már elkeseredett visszhangként érkezett meg. Azonnal tudtam volna segíteni, de nem voltál még elég érett arra, hogy találkozhass velem. – mesélt tovább Tündér - Ezért kellett találkoznod az egyik angyallal, megismerned a másik angyal történeteit és csak utána jöhetett el a várva várt pillanat… 

Tündérem, mint aki ősi üzenetek ezreit vonultatja fel szemei előtt ismét belemerengett a patak sodrásába.

Én is eltöprengtem azon, amit mondott. Visszaidéztem a szomorúságaimat, majd az első találkozásunkat, és az azóta történteket. Hamar ráeszméltem e képeket összerakva, hogy mennyire megváltozott az életem.

- Igen! – folytatta a tündér, ahogy máskor, most is a gondolataimban kutakodva. - Nem jó úton jártál, még akkor sem, amikor százszor figyelmeztettelek! Makacs voltál és önfejű, mára beláthatod.

Megcsóváltam a fejem és igazat adtam neki.
Eszembe jutottak azok az emlékek, amikor izzó arccal állt előttem.
Ilyenkor mindig valami fontosat akart közölni velem, amolyan figyelmeztetésképpen, és én nem vettem komolyan.
A télen el is tűnt hetekre, azt sem tudtam merre jár, de nem is nagyon érdekelt. Akkor úgy éreztem erős vagyok, és nincs rá szükségem.

Elszégyelltem magam.
Mert igaza volt. Sok hibát elkövettem, és csak nagyon lassan indultam el a jó irányba.
De megtettem, akármilyen nehéznek is hittem, és ma már örülhetek, mert a végére minden jóra fordult.
Tündér ezt a gondolatomat is észrevehette, mert ismét átölelt és rám nevetett.

- Nem volt egyszerű feladat! Még vendégmunkást is be kellett vetni! – poénkodott kuncogva – Csillag tündér nagyszerű munkát végzett!

- Csibészek vagytok mind a ketten! – válaszoltam szintén nevetve, majd így folytattam:

- Tudod mire gondoltam? Hogy a jelenlegi felállás szerint neked van a születésnapod Tündér!
Ő elpirult egy pillanatra, de tovább fokoztam zavartságát:

- Isten éltessen 1 éves tündérem!

A tündér erre úgy oldalba vágott, hogy majd lefordultam a mohás bazaltkőről, amin ültem.

- Megállj hercegem! A következő évre olyan élményeket tartogatok számodra, hogy megemlegeted a napot, amikor megismertél! – mondta kajánul Tündér, majd visszasegített a kőre.

Egészen közel megállt előttem, és mélyen a szemembe nézett. Tekintette ismét izzani kezdett, szikrázó csillagok zsongtak a szemében.
Egy nagyon kellemes borzongás hatotta át mindenemet, de még felocsúdni sem tudtam ebből az érzésből, amikor Tündér még közelebb húzódott és megcsókolta a homlokomat.

Felfénylett előttem az egész világ, vakító sugarak vettek körül.
A kabócák újból elkezdték mély hangú dongásukat, és szemem előtt árnyakat kezdtem látni.
Sosem látott teremtmények vonultak el előttem. Néhány tündérformát ismertem csak fel, és talán valami boszorkányfélét is. Hatalmas forgatag vett körül, az összes érzékszervem ezt közvetítette az agyamba.

Talán pár percig tarthatott ez az élmény, de lehet hogy órák telhettek el, mire visszatértem a valóságos világba.

Egyedül találtam magam, előttem a patak rohanó habjai, fejem felett hatalmas tölgyfák, zsongó kabócahadakkal.

Magamban pedig egy egyedülálló érzéshalmaz.
Öröm, hála és a végtelen elégedettség…