A nap forrón tűzött, és ahogy néztem a távolba, a messzi semmibe, egyszer csak megláttam valami érdekeset.
Hirtelen megállt a kezem, a mozdulataim lelassultak, a homok lassan csorgott ki az ujjaim közül, és én megbabonázva bámultam a tengert.
Lassan felálltam és lebilincselve néztem az elém táruló csodát .A Nap aranyló sugarai játszadoztak a fodrozódó hullámokon, ezernyi fényes, csillámló, szikrázó habot varázsolva a máskor kék és zöld, vagy épp fehér hullámokból.
Szikrázott a látótér és hirtelen a semmiből, mintha ezer apró kéz nyúlna felém, hívott, vonzott, megállíthatatlanul, visszatarthatatlanul a TENGER.
A habok közt tündérek táncoltak, kacagtak,nevettek, csilingeltek. A kezüket nyújtották, és ellentmondást nem tűrő varázserővel, megragadva az én kezem, húztak maguk közé!
Nem tehettem mást, hajóra szálltam és elindultam.
Az ingatag, hullámzó, de varázslatos, ismeretlen gyönyört adó, és még több ismeretlent ígérő tengerre.
Minden amit eddig csak filmekben láttam megelevenedett előttem. A kristály tiszta víz, az ezer színben pompázó egzotikus állatok és növények.
Azt sem tudtam, hogy létezik ennyi szín, és ennyi varázslat!
A hajó szélére feküdtem, kihajoltam a víz fölé, arcomat simogatták a hullámok, éreztem a sós víz illatát, láttam a tenger fenekét és ezer csodáját.
A látvány lenyűgözött, lebilincselt, magával ragadott, és én nem bántam, kicsit sem.
Bár jártam már minden felé, ültem tavak partján, fürödtem hatalmas folyókban, sebes patak zúgó vizében. Annak a varázsa is megvan, de tengeren… tengeren most jártam először !
És elhagyva a biztonságos partot, csak mentem, mentem egyre beljebb a tengerben, felfedezve egyre több csodát.
Ahogy fejemet álmodozón a víz fölé hajtottam, hogy percekig gyönyörködjem benne, elveszítve éberségemet, egyszer csak felriadtam .
Nem figyeltem, nem vettem észre a közeledő felhőket, a tenger vészjósló morajlását, sem a zátonyokat, és a millió veszélyt ami rám leselkedett.
A hirtelen támadt vihar egy zátonyra sodorta hajómat, az kilyukadt és pillanatok alatt elsüllyedt.
Belekapaszkodtam a hajó roncsába, és tutajként használva vergődtem rajta.
Szívemben a nemrég szerzett gyönyörű emlékekkel nem tudtam elkeseredni, teljes hittel és bizalommal, ültem a roncson és vártam a megmenekülésemet.
Lassan elmúlt egy nap, már messze sodródtam a zátonytól, messze a tenger szépségeitől, a koralloktól, a színes növény és állatvilágtól, a tengeri paradicsomtól.
Elvarázsolt lelkem lassan kezdett felébredni kábulatából!
Fáztam, éhes és szomjas voltam, hiszen már két napja vergődtem a vízen,élelem és innivaló nélkül.
A szomjúság kezdett kínzó fájdalomként jelentkezni.
Az élet furcsa paradoxonja!
Alattam a víz, a rengeteg víz, de sós. Hiába rengeteg víz, én mégis szomjan fogok halni!
Tudtam hogy nem ihatok belőle.
Tudtam, ha megteszem, az megöl, az ember nem ihat sós vizet!
A tenger ami nemrég még csalogatott, hívogatott, csodáival kecsegtetett, elkápráztatott… Most ellenem fordult!
A halálomat okozó ellenségem lett, persze csak akkor ha nem tudom hol a határ, csak akkor ha iszom belőle !
Múltak az órák…
A harmadik napon már nem voltam magamnál, kicserepesedett a szám a szomjúságtól,a kiszáradástól, elvesztettem az eszméletem.
Gondoltam hogy már nem bírom sokáig!
Sírtam és akkor elkezdtem álmokat látni…
Ismét megjelentek a tündérek! Táncoltak, énekeltek, de már nem hívtak, hanem kinevettek. Kinevettek az ostobaságomért, a hiszékenységemért!
Cirógattak ugyan, de incselkedve kikacagtak.
Próbáltam őket elkergetni, de nem mentek… Mindig visszajöttek…
Azután ismét magamhoz tértem.
Tudtam, ha nem iszok hamarosan, akkor kómába esem. Lehajoltam a víz fölé, tenyeremet a vízbe merítettem…
Életemben nem vágytam jobban soha, semmire.
Reszkettem a vízért, ha meghalok tőle, ha most ebben a pillanatban is halok meg,, azt sem bánom, legalább boldogan, a számban a vízzel halok meg!
A számhoz emeltem a kezem és… A víz kifolyt az ujjaim közül!
Megpróbáltam újra, meg újra, de nem sikerült…
Kifolyt, nem maradt meg a kezemben!
Már épp arra gondoltam, hogy beleugrok a végső elkeseredésemben, hisz mi történhet?
Max. meghalok… Hisz így is, úgy is ez lesz a vége!
Amúgy is imádok úszni, nagyon jó úszó vagyok. Úsztam már medencében, tóban, folyóban… Csak még tengerben nem!
Hosszú percekig kibírom levegő nélkül, tovább mint mások, és a különleges fajsúlyom, és a sós víz, és… és… és…
… és akkor újra elájultam !
Mikor magamhoz tértem csodálkozva vettem észre a látóhatáron a partot!
Ismerős táj, a hegyek, a part körvonalai, a csobogó édes vizű folyó…
Újból lenéztem a tengerre!
Megújult erővel tört rám a vágy, a leküzdhetetlen vágy. Mit nekem a part, az édes víz…
Nekem a tenger kell!
Milyen hatalmas erő lakozik benne, amitől még most is vonz?
És ismét belemerítettem a kezem a vízbe, feladva mindent, az életet, a reményt, a boldogságot….
Újra elájultam.
Amikor észhez tértem már a parton feküdtem.
A nap tűzött rám, de a folyóparton ébredtem.
Annyi erőm volt hogy az édesvíz fölé hajoljak, igyak pár kortyot és elaludtam.
Este hűvös levegőben ébredtem. Kezdett visszatérni belém az élet.
A dagály a partra dobhatott, a tenger már visszahúzódott, békésen hullámzott, mintha mi sem történt volna!
Hát persze, a tenger életében nem is történt semmi!
Csak járta a szokásos útját, őt egyedül a hold irányítja, befolyásolja, a hátán viselt földi halandók vergődése nem hagy rajta nyomot!
Esetleg egy-két hajóroncs a fenekén? …
Most ülök a folyóparton, hallgatom az egyenletes, megszokott zúgását, örülök, hogy itt csordogál mellettem, és életet ad édes vizével!
Átkarolva a lábamat, ülök a homokban, és nézem a messzi tengert…
A tengert, ami majdnem elragadott, majdnem elvette az életem!
De hát én tehetek róla, miért engedtem a csábításnak, miért szálltam a tengerre?
Nem volt kötelező!
Elgondolkodtam ezen.
Hogy itt hagytam a biztonságos partot, kockára téve minden szépet és jót, amit eddig megszereztem, elvesztettem a fejem a tenger vonzásában, a tündérek karjában olyan dolgokat műveltem amit józanul sose tettem volna!
Elvesztettem a józanságomat, az önkontrollomat, az éberségemet. És kockára tettem a legértékesebbet az életemet…
DE MÉGSEM BÁNOM! MERT ÉN LEGALÁBB LÁTTAM ÉS MEGÉRINTETTEM A TENGERT!
Itt vagyok az emlékeimmel, és nézem a távoli tengert…
Hajók úsznak rajta.
Vitorlájuk feszül a szélben, szelik a habokat, csodálatos látvány!
Mit csinálnak jobban mint én! Hogyan tudják így uralni a tengert?
Kudarcot vallottam, az én vitorlám elszakadt, léket kaptam, elsüllyedt a hajóm és majdnem meghaltam…
A parton ülve, meggyógyulva, örülve az életnek, az utolsó gondolataim a következők :
Kijövök néha a partra…
Nézem a csodálatos tengert, elmélázok, visszaemlékszem a szép dolgokra amiket láttam.
Vajon, valaha egyszer a dagály elhozza-e idáig a vizet?
Hűvös hullámai, simogatják-e még a lábamat?
És ha elalszom a parton, elér-e, magával sodor-e még egyszer a víz?
És bár az eszem azt súgja üljek távolabb, üljek jó messze, de mégis…
Ki tudja miért… mindezek ellenére… ha nem is szállok hajóra… de minden alkalommal amikor kilátogatok ide… a part közelében maradok… és a tengerre akaratára bízom magamat....
Hogy miért? Ezt csak a tündérek tudják megmondani…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.