Hogyan lehetne írni arról, amit szavakkal, kifejezni sem lehet?

 

 

Hogyan lehetne írni arról, amit szavakkal, kifejezni sem lehet. Mert a szó, csak parányi része az egésznek, halvány fénye a ragyogásnak, néma szólam a zenében. De van egy emlék. Egy pillantás, ami szárnyakat ad, magasba emel. Egy érintés, amitől tested, lelked, bizsereg. Egy hang, minek hallatán vadul kalimpál a szíved. Egy arc, ami beköltözik a fejedbe. Egy érzés, ami háborgat. Egy illat, ami hozzá tartozik. Egy név, amit ezerszer leírsz egy papírlapra. Egy toll, amivel tegnap Ő írt. A mozdulat, ahogy végigmegy az utcán. A vágyódás, hogy mikor látod újra? A gyötrelem, hogy vajon gondol-e rád? A boldogság, ha veled van, a kín, ha nélküle múlik el egy nap. Pindurka cseppjei egy érzésnek. Részünk, mert mélyen a lelkünkben él. Megbújik szótlanul, némán, mintha nem is lenne. Sokszor, évekig vár, kitartó türelemmel. De ha úgy érzi, itt az alkalom, végigsöpör az életeden, mint egy tornádó. Ha szerencsés vagy, túléled. Ha nem, akkor nagy a baj. Belepusztulsz, vagy nyomorék maradsz. Vannak, kik messziről elkerülik. Óvatosságból vagy gyávaságból? Talán a sorsuk rendeli így. De egy biztos. Nélküle nincs mélység és magasság. Nincs teljesség, nincs gyönyör. A tartalom szürke és üres. A nappalok értelme, pusztán kitaláció. Az éjszakák sötétje süket és bántó. Néha áldod, máskor átkozod a percet, mikor magához rántott az érzés. Utólag, persze megbocsátod, mert magad is belátod, az élet egysíkú, szenvtelen, ha nincs benne Szerelem ...
Nektek ❤