Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap.

 

Minden olyan váratlanul, s hirtelen ér el bennünket. Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy "jé" már túl vagyunk ezen is, azon is... és amikor tudatosul bennünk a tény, igazán hirtelen érint...megrendít, s elgondolkoztat. Gondolhatunk csupán apróságokra,.
Sokszor észre veszem...megint egy hatalmasat fordult velem a világ. Újra. S most fogom csak fel mekkorát. S mindig mikor visszanézünk, feleszmélünk és az egész olyan hihetetlenül gyorsnak, és megtörténhetetlennek tűnik. S mégis megtörtént. Annyi mindenen vagyunk már túl és annyi minden jön még. Régi szerelmek, a múltba hullanak, s az érzések mit akkor éreztünk, most mintha hirtelen egyesültek volna a köddel, a széllel, a levegővel...nem látszik többé, de tudjuk hogy volt. Hirtelen jövünk rá, hogy alakult át az életünk egyik hónapról a másikra, hogy éltük át azt a sok traumát, vagy bajt...ami bennünket ért. S mostanra, már mindenen túl vagyunk, hisz az Idő a maga hirtelenségével tényleg eltávolítja tőlünk a dolgokat. S hogy jó-e ez így? Nem tudom. Csak sokszor észreveszem.

Régen.... felemésztette a máimat a tegnapok sokasága. Minden mában benne volt egy múlt hét, múlt hónap, vagy múlt év... mindig gondoltam valamire, ami nem volt oda való...s most meg előre szaladok, s oly gyorsasággal száguldanak a fejemben a gondolatok, hogy valóban az bennem a benyomás, az egész élet mostanság egy nagy hirtelenség, egy nagy rácsodálkozás, és mégis jó és mégis furcsa és mégis kell és mégis kusza... Érthetetlen, olykor miért állok meg a percben? Miért nem akarok tovább lépni, se előre, se hátra... s ha megrekedtem egy percben, egy másodpercben miért van az, hogy csak hallgatok? Ilyenkor pihenni állok meg. Próbálom elcsitítani a gondolataimat. Próbálok nem remélni túl nagyot - mint régi hibába újra beleesvén igyekszem megkímélni magam a csalódástól... s mégis, e percben mikor hallgatom a saját csendem, érzem hogy lebegek és jól esik remélnem,hinnem... Egy percig. Megállni. Próbálnám kizárni, mindent ami hirtelen érinthet, s megremegek bele de nem lehet. Mindig lesz valami, amire nem számítunk. S ha az élet úgy akarja, oly hirtelenséggel tud lecsapni ránk, hogy hiába is próbálnánk tenni ellene... így hát igyekszem, nem kapálózni és nem tenni hirtelen mozdulatokat. Csak várni, várni...várni valamire.