Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap.
Minden olyan
váratlanul, s hirtelen ér el bennünket. Sosem tudhatjuk, mit hoz a
holnap. Egyszer csak rádöbbenünk, hogy "jé" már túl vagyunk ezen is, azon
is... és amikor tudatosul bennünk a tény, igazán hirtelen
érint...megrendít, s elgondolkoztat. Gondolhatunk csupán apróságokra,.
Sokszor
észre veszem...megint egy hatalmasat fordult velem a
világ. Újra. S most fogom csak fel mekkorát. S mindig mikor
visszanézünk, feleszmélünk és az egész olyan hihetetlenül gyorsnak, és
megtörténhetetlennek tűnik. S mégis megtörtént. Annyi mindenen vagyunk
már túl és annyi minden jön még. Régi szerelmek, a múltba hullanak, s az
érzések mit akkor éreztünk, most mintha hirtelen egyesültek volna a
köddel, a széllel, a levegővel...nem látszik többé, de tudjuk hogy volt.
Hirtelen jövünk rá, hogy alakult át az életünk egyik hónapról a
másikra, hogy éltük át azt a sok traumát, vagy bajt...ami bennünket ért.
S mostanra, már mindenen túl vagyunk, hisz az Idő a maga
hirtelenségével tényleg eltávolítja tőlünk a dolgokat. S hogy jó-e ez
így? Nem tudom. Csak sokszor észreveszem.
Régen.... felemésztette a máimat a tegnapok
sokasága. Minden mában benne volt egy múlt hét, múlt hónap, vagy múlt
év... mindig gondoltam valamire, ami nem volt oda való...s most meg
előre szaladok, s oly gyorsasággal száguldanak a fejemben a gondolatok,
hogy valóban az bennem a benyomás, az egész élet mostanság egy nagy
hirtelenség, egy nagy rácsodálkozás, és mégis jó és mégis furcsa és
mégis kell és mégis kusza... Érthetetlen, olykor miért állok meg a
percben? Miért nem akarok tovább lépni, se előre, se hátra... s ha
megrekedtem egy percben, egy másodpercben miért van az, hogy csak
hallgatok? Ilyenkor pihenni állok meg. Próbálom elcsitítani a
gondolataimat. Próbálok nem remélni túl nagyot - mint régi hibába újra
beleesvén igyekszem megkímélni magam a csalódástól... s mégis, e percben
mikor hallgatom a saját csendem, érzem hogy lebegek és jól esik
remélnem,hinnem... Egy percig. Megállni. Próbálnám kizárni, mindent ami
hirtelen érinthet, s megremegek bele de nem lehet. Mindig lesz valami,
amire nem számítunk. S ha az élet úgy akarja, oly hirtelenséggel tud
lecsapni ránk, hogy hiába is próbálnánk tenni ellene... így hát
igyekszem, nem kapálózni és nem tenni hirtelen mozdulatokat. Csak várni,
várni...várni valamire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.