Barátságok

Egyszer még régebben megkérdezte Tőlem tőlem Valaki, hogy az igazi barátság tényleg örökké tart-e.
Ezzel előjött az is, hogy hogyan lesz valami barátsággá és mi is az?

A barátság az egy összerezdülés-szerű dolog.
Amikor egyvalakivel a sok ezer szembejövő idegenből, adott pillanatban kölcsönösen felébred a kíváncsiság, kialakul a bizalom és ez tartósan meg is marad.
A barátságok mindig helyzethez kapcsolódva alakulnak ki. A helyzet lehet egy vers, egy csoki, egy bezárkózás, egy érzés, hogy a másik bajban van.
Alkalom, érdek, rászorultság, közös élmény.
Közönségesnek hangzik?
Pedig gyakrabban kezdődik így egy kapcsolat, mint azzal a szent elhatározással, hogy: márpedig ő a barátom lesz.
Lehet, hogy te pont rászorulsz és ő pont segíteni tud és akar. Te pont ennél egy csokit és ő éppen azzal kínál. Ő pont bezárkózna, te pedig éppen nyitni szeretnél. Valahogy ezekben a „pont”-okban rejlik a barátság lehetősége. Hiszen előfordulhatna, az is, hogy ő éppen nem akarna segíteni, nála csipsz lenne csoki helyett, vagy te nem vennéd észre, hogy ő bezárkózni készül.

Ezek után jöhet majd az önzetlen, "nem kíván, csak ad" kapcsolat. Nekem a legfontosabbak a „hajnalkettes” barátságok. Az a néhány, akik hajnal kettőkor is felhívhatnak, mert tudják, hogy, ha ott vagyok, biztosan tudunk beszélni, és akiket hajnal kettőkor is felhívhatok, mert válaszolni fognak.

Hogy örök-e a barátság?
Sajnos nem hiszek abban, hogy bármi is örökké tarthatna. Két ember, ha egyformán nagyon tud is szeretni, soha nem tudja teljes egyensúlyban kimutatni az érzéseit (én vagyok a jobb barát, vagy ő?). Tarthatjuk bármilyen önzetlennek a barátságot, könnyen előfordulhat, hogy egyszer csak megbicsaklik valahol a dolog. Ilyenkor pedig könnyen előbújik büszkeség, sértődés, harag, bármi, ami megakaszthatja. Le lehet győzni, de tényleg kell-e…

Az emberi különbözőség rejti még azt is, hogy nem biztos, hogy neked akkor kezdődik a barátság, amikor a másiknak.
Lehet, te közvetlenebb vagy, lehet, ő nehezebben oldódik és lehet, hogy találkozol olyannal, aki még könnyebben mondja ki: ő a barátom. Pedig te még nem, nem így érzel.
Ez ellen nem tudunk tenni. Sokszor belefutunk, sokszor megszívjuk és egy ilyen félreérzés után nehéz normalizálni egy kapcsolatot, ha kell egyáltalán...



Leszek a barátod

Leszek a barátod,
játszom játékaid,
elnyúlok és elnémulok veled,
sírom bánataid,
örülöm örömeid,
mindenem megosztom veled.

Ahogy fordulsz, fordulok én is,
amit tudsz, még megtanulom,
ahová állsz, oda húzok én is,
amennyit bírsz, azt én is kibírom,

ha szeretsz, szeretek veled,
ha gyűlölsz, gyűlölök híven,
úgy nézek, ahogy te is nézel,
megyek, ha elmész innen.

Jegyben a sötétséggel járunk,
ha énekelsz, dúdolom veled,
„de szép esők hullanak ránk,
s már szeret aki szeret…”

S hajnalban ébredsz, én is felkelek,
ha koldulsz, én is megteszem,
ha elszégyelled árvaságodat,
én is lesütöm fejem,

ha zászlódra sorsodat húzod,
bizton én is aláállok,
s ha vágányra fekszel, melléd tolakszom,
hogy láthassam gyönyörű halálod,

aztán elnémulok én is veled,
mint egy éjfél utáni állomás,
és reggel csak üres üléseken ülünk,
és folytatódik ez az utazás…

csak sodródunk merre az ég vezet,
egy beláthatatlan pusztaság felé,
hol egy kóró a legszebb virágunk,
ahol mindenünk a másiké,

de onnan már nem megyünk tovább,
leszállunk és végső helyünkre lépünk,
és egyszer még összekacsintunk,
és már nem mondjuk el mennyire félünk.

/Csíki András/