Rátalálni az igazságra

Egy megfelelő szó, mondat, kifejezés után kutatott. Szeretett volna megszólalni, valami kedveset, vigasztalót mondani, de mint általában, most sem jutott eszébe semmi. Csak nézte azt a másik arcot, éjfekete szemeit, a szeméből induló cseppeket.. Lesütött szemmel állt, mintha szégyellte volna szótlanságát. Érezte, hogy mondania kéne valamit, az agya őrülten kalapált  keresett, kutatott… de semmi. Úgy ülte meg a némaság, mint üres káposztáshordóban a csend. Ismerősként köszöntött rá a szituáció, minden porcikájában ott terpeszkedett már. Kéne valamit mondani, tenni,, de ő nem mond, tesz semmit. Csak a “kéne” jár az eszében.

  Megfelelni - kisgyermek kora óta a legfontosabb törvényként vésődött be elméjébe az érzés. Megfelelni, beolvadni, elvegyülni. Jó, szófogadó gyermeknek lenni, nemlázadó kamasznak, komoly, kimért felnőttnek. És most itt áll szótlanul, belesülve a leckébe. Talán ha nem akarná annyira, talán ha nem figyelne arra, ami ő, hanem csak arra, ami a másik. Képtelen volt megtenni, görcsös akarásban kizárta a világot, egyetlen főszereplőjévé vált maga által kreált valóságnak. Sajnálta a kimondatlan szavakat, amik megfogalmazódtak lelkében és soha utat nem törtek maguknak kifele. Sajnálta szürke kis életét, amelyben minden olyan rendben sorakozott, mint tisztességes boltok polcain az árú. Sajnálta elmúló napjait, amelyek úgy hagyták el, hogy semmit új dolgot nem tudtak meg róla. Sajnálta életét, mert tudta, hogy vége lesz és semmi olyanra nem tud majd emlékezni, ami nagyszerűen csodálatos lett volna. Életében minden átlagos volt, középszerű, majdhogynem unalmas. A napok úgy mentek és jöttek, hogy észre sem vette, hogy váltják egymást. Mintha mindig ugyanaz ment volna el és másnap változatlanul tért volna vissza. 

Elbújt a világ elől, talán önmaga elől is. Pillangóként élt egy ócska bábban. Félt repülni, féltette törékeny szárnyait, fátyolos testét… Félt megmutatni a világnak önmagát, mert még mindig abban a bábban élt, amibe annak idején begubódzott. Önmagáról felidézett emlékeiben még szárnyatlanul, araszolva fúrt utat a felszín felé. Nem hitte el, hogy pillangóvá változott és kitárhatja szárnyait a repülésre. Nem hitte, pedig elméje tudta.

A szemébe nézett, nem tudott szólni, pedig szeretett volna. Elfogta a kétségbeesés. Mint kelepcében vergődő állat, mely nyüszíteni készül, de utolsó pillanatban nem jön  ki hang a torkán, csak állt bambán, homloka merő görcsbe rándult. Szeme végigsiklott a másik arcán, először csak felületesen, elnagyolva, aztán tekintete a másik szempárba kapcsolódott.  Önmagát látta visszatükröződni.. Elveszett önmagához vélt visszatérni, oda, ahhoz, akit rég keresett.

Sok idő múltán talált rá csak az Igazságra. Sok évnek kellett eltelnie míg megtanulta , hogy önmaga felé az út, sohasem másokon keresztül vezet, viszont ha elindul önmaga felé, végül mindig másokhoz érkezik meg.