Néha azon gondolkozom, hogy mily rohamosan változik társadalmunk... Csak fejemet kapkodom meglepődve időnként egy-egy újdonságon. Bárhogy szeretném nem csupán szemlélője vagyok a történéseknek, hanem aktív részese is. Tapasztalom hogyan rendeződnek át a társadalmi normák, válik értékesség, kívánatossá mindaz, ami azelőtt a teljes jelentéktelenség homályában lapult. Néha eszembe jut dédnagyanyám agyaggal tapasztott háza, kézzel szőtt és vart ruhái, egyszerű mindennapjai. Nem kellett rohannia a boltba és nem kellett tudnia, hogy éppen milyen divatstílushoz igazodjon. Nem nézett reklámokat, TV készüléke sem volt, talán áram sem volt a lakásban. Egyszerűbb élete volt, pedig nem volt fürdőszobája, és hallani sem hallott uszodáról vagy szaunáról. A kenyeret kézzel dagasztotta és sütötte, nem kellett érte boltba mennie és így volt a hússal, tojással, ruhával, szappannal és mindennel. Teljesen önfenntartó volt! Arra gondoltam, hogy szegény „öreg-mama” mit gondolna a mostani világról, és a fogyasztói társadalom mit gondolna róla?
Elképzelem, amint belép egy mai lakás csont-fehér nappalijába, félve mozdulva szegény, nehogy foltot hagyjon... Valószínű, hogy csodálkozna a laptopjaik előtt üldögélő gyerekek láttán.... Nem értené a televíziókészülék képernyőjéről rámosolygó tökéletes nőket, akik nemlétező ráncaik miatt aggódnak... Nem értené kívülről haszontalannak tűnő világunk, ahol dolgozunk, hogy "gépet" vegyünk, amely dolgozik helyettünk. Nem értené, hogy miért bonyolítjuk azt, ami egyszerű.
E kettős világ találkozik bennem... találkozása két idegennek. E két félből leszek valahogy egész és maradok mégis két fél, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.