Már szemével lát és fülével hall

A jól indult nap keserű folytatásába keveredett. A homokos tengerpart idillje vonzotta, de az élet ironikus, és kérlelhetetlen helyzetek kiötlője. Hát igen, az ember akinek látását a szeme zavarja, hallását pedig saját füle tompítja csak a nagy pofontól képes végre kizuhanni önmagából... "De mért így, már megint?".

Azt hitte, itt a tenger mellett kiszellőzik a feje. Kicsit megnyugszik, aztán rendbe rakja a dolgait. Például az elpuskázott állását ahol annyira küzdött az elismerésért, - ami mögött persze a pénzt látta - hogy épp azt nem csinálta ami a dolga lett volna. Igen. Barátai is ezért távolodnak tőle. Magánélete is csupa elvárás lett, és feltétel. Emellett pedig nem fér meg a szeretet. Az egésszel csak idegbajt nyert. Immár sokadszor keserű mosoly ráncait érezte az arcán. - " Ennyit kapálózni, hogy kártyavárat építsek... csak még mélyebbre süllyedtem.

Kellemetlen gondolatmenet ez, itt térdig a futóhomok..ban..." - homlokára csapott. Nem kéne kapálózni. Végre észrevette magát. A rossz jóvá vált, a múlt eséllyé alakult. Mert néha minden széthullik, egyetlen pillanatért. De azután már szemével lát és fülével hall az ember. Újra, de mégis, mintha csak most tenné először... Nem baj.