A talált csillag

A csillag az utcán hevert, az út szélén a porban, s mivel mindenki sietett – vagy éppen gondjaival volt elfoglalva –, senki nem vette észre.
Pedig helyes kis csillag volt, igaz, nem kiabált, hogy „Hé, emberek vegyetek észre, vegyetek fel, nem ez az én rendes helyem!”
A csillagok nem lármáznak, így csak sápadt fényét árasztotta szerteszét.
– Szervusz, Csillag! – köszöntek rá fentről. – Mit csinálsz itt? Hogy kerültél ide?
A csillag először nagyon meglepődött.
Nézték már eddig cukorkapapírnak, fóliának, csak épp csillagnak nem. A sok por és szemét is igyekezett megtenni a magáét, azt gondolván, ha már ők nem világítanak, akkor más miért világítson?
Egyáltalán miért van itt, mikor mindenkit zavar, fényében a por még feketébbnek, a szemét még gyűröttebbnek tűnik…
Így hát igyekeztek körbevenni, és kioltani világát. A csillag azonban rendületlenül kitartott. Igaz, már fáradt volt, de azért próbált vidám maradni. Mert ha környezete terhes is volt számára: épp ez hozta elő igazi fényét.

Az imént egy csikkel beszélgetett. A Csikk nagy hangon kezdte mondanivalóját, beszélt az embereknek tett szolgálatairól, felemlítve mennyire megbecsülték még cigarettakorában, hogy ő is világított, annyira, hogy egész testét tűzre adta, s mégis így elbántak vele – itt egy csúnya köhögési roham szakította félbe – Hiába, a dohányfüst – nyögte, majd újra a hálátlanságról beszélt.
A Csillag szelíden intette, hogy ezzel nem kell dicsekedni, hisz csak egy eszköz volt valaki kezében, s az, hogy végül így fejezi be, az benne van a sorsában, ezért lett gyártva. A Csikk azonban tovább füstölgött, így a Csillag folytatta: – Nézd meg a Szivart vagy a Pipadohányt. Testvéreid, magasabb helyen állnak, s mégis ugyanúgy végzik.
Ezen már a Csikknek is el kellett gondolkodnia.
Ekkor még egyszer megszólították fentről a Csillagot: – Elhagytak a társaid? Vagy kíváncsi voltál, milyen az a kék bolygó, amelyre fényt árasztasz?

A Csillag eltöprengett: tényleg, hogy került ide?
Amikor megszületett, megannyi társával boldogan ragyogott fenn az égen, a Nap is szeretettel vonta be fényével, s most itt lenn a sötétben, a piszokban…
Vágy ébredt a szívében: – Olyan jó lenne visszakerülni a régi helyemre, mert szépnek látszott ez a planéta, de… Sokat ígért a Föld – suttogta a Csillag, mert a por fojtogatta a torkát. – De miközben egyre jobban vonz, zuhanás közben megsemmisülsz, elégsz. Mint a Csikk…
Ekkor újból eszébe jutottak testvérei: – Hogy kerülhetnék oda vissza?
De nem volt ideje válaszolni a kérdésre.

Egy kéz már hajolt is le érte, felemelte, s megtisztogatta a rárakódott szennytől. Csillag néha nevetgélt, mert csiklandós volt, s mert örült, mikor látta előtűnni régi fényét, néha azonban úgy érezte, nincs remény, mert ennyi piszoktól lehetetlen megszabadulni.
Ekkor azonban a Kéz, mely oly erősen tartotta, visszarakta oda, ahonnan lepottyant.
Este egy kisfiú felkiáltott: Azt a csillagot eddig nem vettem észre! Milyen aranyos! Mosolyogva világít!