Fekete párduc

… Egyik perc telik a másik után, ahogy ülök. Kívül-belül zsivaj. Körülöttem emberek jönnek-mennek, egy vagyok közülük, mégis különbözünk. Rég vártam már erre a napra, azt mertem hinni, hogy az évek türelmessé edzettek ...

De az idő kegyetlen játékos. Ellenem dolgozik. Azt hittem, pár évhez képest pár óra már nem zavar, most mégis vánszorog az idő mellettem. Talán most tart dohány pauzát. Lehajt egy kávét, majd bő tíz perccel megspékelve tovaindul. Előbb nehézkesen, mint egy teknős, amely fél átmenni az úton. Túloldalra. Bárcsak lennék az idő rövidebbik felén már! A túlfélen.
A várakozás kínos magányba sodor. Körülöttem élet csevej szavak, bennem vihar tombol.
Túléltem az éjszakákat. Túléltem a kétségbe esett nappalokat. .

Elmúlik az alkony is, mire magamhoz térek. Percek, órák, napok is röpültek tova – már nem is tudom. Lelkem sistereg, színes képek úsznak szemhéjam mögött. Jómagam kábultan vonom fel a dzsekit. Kisétálok. Sötét van. A békesség hatalmas pelyhekben omlik a vállamra, édesíti a hajamat, nyugtat.
Fáradt vagyok. Hosszú utat tettem meg. Belül viszont mindent leromboltam, és újra-újraépítettem .Olyanok vagyunk, mint az idomár és társa…

A Férfi maga, ruganyos léptekkel sétál a fáklyafényben. Szemében ezer tűz lángja ég, arcán a hatalom árnya suhan tovább. Ugyanolyan szertelen, könnyed, mint az előtte köröző izmos vad. A fekete párduc. Előbb fel sem veszi a sétáló alakot, hisz ő a ragadozó. A nőstény, sötét, fényes bundájával, balett lépteivel a kecses Nő. A párduc nőstény helyet foglal a porban. Nem akarja észrevenni a körülötte köröző Férfit.
Az ember nem adja fel. Karján színes kötés, egzotikus. Legalább olyan vadság van a járásában, mint az előtte heverő nőstényben. Kezében bőrpórázt tat, megindul. Arcán az indulatok tükröződnek – ő az ember, ő irányít. A vad felprüszköl. Bundáját borzolja, ha macska lenne, spiccelve borzolná magát. Nagymacska gyanánt viszont tekintet, igen, Tekintete félelmetes vicsorba fordul. Fogai villannak, ő nem adja oda magát. Ő a vad, és ember – áldozat. Felkel, kiegyenesedik. Karcsú tartása szemet szikráztat. Döntött, ha kell, harc árán is önnön ura marad. Fogai villannak – villámfény a sötét horizonton.
A férfi nem töri meg a ritmust, továbbra is tart a vad felé. Kezében pörfül a póráz. Amint a karám közepére ér, fáklyafényben villan arca, tekintete végzet. Tudja, csak hatalom és akarat árán győzheti le a párducot, nem pedig zsarnok kényúrként., Megáll a fény szélénél. Mozdulatlanná dermed.
A macska hátát mutatja: nem kíván konfrontálódni. Úgyis ő az erősebb. A férfi füttyent egyet. Lendít a bőrszíjon. Csattan a homokban.
A nőstény visszafordul. Tekintete fúriafény. Sziszeg, halált ígér megrontójának. Meglátja a fényt a férfi szemében.
Nem mozdul. Mozdulat közben lelapul, várja a folytatást. Várja a támadást, a zsarnok követelőzést, hogy lecsaphasson.
Ennek hiányában vár. Percekig. A türelem nem a macskák játéka. De a Férfié igen. Ő már megtanult a vaddal játszani. Leteszi a láncot, elsimítja a földön. Leül. Behunyja szemét. Nem érdekli a veszély, mert tudja – nincs veszély.
A macska mozdulatlanná dermed. Nem érti, hogy lett ilyen könnyű vége a harcnak. A férfi várja a halált. De nem mozdul. Könnyű préda.
Az állat ekkor megindul. Léptei ruganyosak, puhák, nem hagy nyomot a porban. Mire közelebb ér, már tudja; erre született. A játékra.
A férfi vár. Törökülésben ül, ölébe veszi a szíjat, ráhelyezi tenyerét, ismét becsukja szemét. És vár. Tudja, most már ő irányít. Felkeltette a nőstény legfőbb ellenségét – a kíváncsiságot. Szél borzolja haját, jön kinn a hűvös világ, de ő csak nem mozdul. Egyszer csak tűzforró bunda ér az ujjaihoz: bajszok cirógatják kézfejét. Hamarosan az állat feladja gyanakvását, itt nem fognak uralmába törni. Hirtelen éles fogak szakítják ki a férfi kezei alól a szíjat. Csattanás a messzi porban. A Férfi nem csinál semmit. Nem fél.
Percek telnek el így, tán évszázezrek múltak.
Egyszer csak kerek fej simul a tenyérhez – édes csábítás. A Férfi nem mozdul. Csak kinyitja a szemét. A macska sápadt zöld tekintete villan. Fogsorát mutatja, kellemetlenül fenyeget. Őt nem igázhatják le!
Majd meglátja a szemeket, melyek nem mozdulnak az övéről. Az ő szemeibe néznek, a ragadozó szemébe. Tán először vett szemügyre ember tekintetet a szemén. Fogát visszavonja, nem morog. Lelapul a homokba. Mélyet szippant, de nem érez félelmet. Már nem félnek Tőle, a vadtól. Tán ez az ember az, ki sosem félt tőle. Hát létezik. Megszagolja a kezet, a ruhát. Körbejárja, idegesen cikázik körülötte – orra a Férfi vállát súrolja. A végzete játszik vele.
Nem érez semmit. Semmi hirtelen mozdulat, árnyéka sincs félelemnek. De gőgnek se.
Érezni szeretné a félelem, a vér illatát. Pusztítani szeretne – tépni a húsból, bosszút állni fogságáért. Ám a Férfi csak figyel.
Nem fenyeget. Sőt, a macska orrát megfogja valami, amit sosem érzékelt azelőtt. Nem ismeri az érzést, csak a meleget, a csendet, a mozdulatlanságot fogja fel. Ő csak állat, nem nevez meg, csak érez. Ösztönöl. Földhöz simul. Nem rúgja fenekét az ég felé, nem akar szökni. Nézi a férfit. Lehajtja a fejét a biztonságos tenyérbe. Nem tudja, mit csinál – bárcsak macska lenne. Vadállat nem viselkedik ÍGY.
A férfi megvakarja a macska füle tövét. Ő tudja, hogy a világ rontotta el a feketét, bátran lehet közeli, ő nem fogja igába verni. A macska összegömbölyödik: teste a férfi előtt hever. Tudja már győztek, de nem felette. Közösen nyerték meg a játékot. Jutalmuk: Bizalom a másikban…

Összehúzom magamon a fekete kabátot.
Fázok, hideg van, egyedül vagyok. Sok-sok ember követel, „kér” tőlem, élni akar engem. Rabláncot aggatnak rám, melytől néha megszabadulok, és háborút kavarok magam körül. Állok a porban, de nem hunyászkodok meg. Magányt választok győzelem helyett. Mások győzelme helyett.
Meleg kéz simít végig a vállamon.
Megállapodik tenyere az idegtől lüktető nyakamon. Nem engedem, hogy szeressenek, mert nem engedem, hogy legyőzzenek.
Szembefordulok Veled, szememben vad szikra villan, de nem talál tápra. Csak állok bénán. Nézlek. Nézem a szemed hevét. Nem akarok itt maradni: menekülni akarok, mint olykor a kihasználó kezek közül tettem régen. De te nem használsz, csak szemlélsz. Tekinteted nyugalom, figyelsz. Vársz. Nem ismerem ezt az érzést, amit árasztasz, nem ismerem a nyugalmat.. De izmaim oldódnak, tekintetem finomodik. Szemem színe igazodik a tiédhez. Alkonyodom.