A fájdalom az, amikor hiába beszélsz. És tudod, hogy nem a szavakban van a hiba. Talán hiba sincs, minden tökéletes, mégis hiába. Annyi szó van, ami képes célba találni. Szép szavak, okos szavak, csendesek, szelídek, vagy éppen a szenvedély, az öröm, a lelkesedés, a csodálat vagy a szeretet szavai. Célba is találnak máskor. Másoknál. Csak éppen ott nem, ahol szeretnéd. Mert csukva van az ajtó.
Tudom, hisz magam is így voltam ezzel. Nem volt szó, ami áttörje a páncélomat, nem volt érv, amitől résre is nyitnék, ha bezárkóztam. Nálam volt a kulcs, szorítottam erősen, ökölben a kezem, fehéredtnek az ujjaim a szorítástól.
És fájt nekem is, és a másiknak is.
Ilyenkor nem segítenek a szavak. A szavak kések, amik újabb sebeket ejtenek, régieket tépnek fel, és a kín végtelen. Legalábbis annak látszik.
Döbbent csend. Kérdések hullanak egyenként a csöndbe. Miért? Meddig? Hogyan? És nincs válasz egy ideig. Ez a csend.
És egyszer csak megjelenik egy érzés. Nem egy szó, csak egy lágy hangulat, egy simogató bizsergés, ahogy egy harang szólal meg egy fülnek nem hallható frekvencián.
A szíved ver.
Ahol nincs szerepe a szavaknak, ahol nem ér semmit az elméd.
A szíved tudja a dolgát. És teszi is a dolgát.
Ha rá hallgatsz.
Az elméd ellenáll még, vér tolul az agyadba megint, de ökölbe szorított kezed kinyílik, és egy értelmetlen, oda nem illő érzés legyőz: a hála.
És ahogy hagyod, ha lecsukod a szemed, és hagyod, áradni kezd. Először csak a szívedben, aztán az egész testedben úrrá lesz, és hevülni kezdesz, és növekszik a feszültség benned, érzed, hogy mindjárt repülsz, talán már el is emelkedtél a földtől, már nem is te létezel, csak a hála, aki vagy.
És egyszer csak mintha fény ömlene ki az összes pórusodon, kitör belőled, áramlik megállíthatatlanul, hogy rendet tegyen a világodban, és megtegye azt, amit hiába próbáltál te és a szavaid.
A csönd többet ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.