Alfahím

Annak tartja magát. Laza mozgású, ritkán sétál. Tán nem is sétál, vonul. Vonul az egyik irodából másikig, az étteremből az Audiig, a kocsiból a házig, a házban a wc-ig. A telefont ritkán veszi fel, sokszor magával sem viszi, a kocsiban hagyja. Ha valakinek fontos úgyis eléri, van, aki húszszor hívja naponta. Egyébként ócska darab, nem tartja sokra, sokszor leejti. Megmosolyogja az üzeneteit, ami fontos neki belőle átszűri. Most is kapott egyet: - Hiányzol kapitány! – írja a nő. Az asszony, akit utoljára csábított. Nem ír vissza semmit, had vágyakozzon a nő tovább, hévvel, szenvedéllyel utána. Tudja már, jó ilyenkor hallgatni. Érlelődjön a vágy, akkor nagyobb a robbanás. Szép, érett asszony, akit a férje jó ideje nem ölel. Mennyi gyönyörű nő szaladgál így, a pasik meg nem értenek hozzájuk. Hajába túr, tükörbe nézz. Vékonyszálú a haja, középen elválik, de még egyetlen ősz hajszál sincs benne. Túrja, zsíros lesz tőle, meg attól, amit beleken. Hiába, erről nem tud leszokni. Szegény gyerek volt, akkor is túrta. Most meg gazdag és most is túrja. Emberi dolog, túlságosan emberi.
A teste kövérkés, de ő ezt szépnek látja. Tekintélyes, szokta mondogatni némi élccel. Alfahím, a csábító. Mert ő, ért a nőkhöz. Mindig megadja a pillanatnak azt, ami jár. A jelen a fontos, mert a múlt fakó emlékhamu, a jövőt meg úgyis a jelen építi. Királynőöleléssel vonzza magához a nőket. Egyszerűen elhiszik az asszonyok, a szürke hétköznapokba zárt nők, hogy fejedelmi gyönyöröket hordoznak, meglátják a csodát, felnyitja a szemük. Igaz, csak addig, míg tart az ölelés. Alélt nők fülébe sugdosni alig halhatón:- Látja, ezért érdemes élni! Ez a magázódás tetszik neki. Olyan régimódi, tiszteletteljes, remek színjáték. Az utolsó szeretője ihlette, ő magázta először és belement a játékba. Tetszik neki. Magázódnak azóta is. Persze, ő az a fajta, aki ritkán találkozik az aktuálissal. Ritkán, csak néhány alkalom, amíg a varázsa megvan, az idegenség szaga, semmi megszokás. A megbabonázott nők persze ezt nem értik, de nem baj. Nem kell mindent érteniük, elég, ha vágyják őt és éreznek. Érzelmek nélkül őt ne ölelje meg senki.
Fekete az átizzadt pólója, fekete a vászonnadrág, a bőrkabát. Hozzá fehér cipőt húzott, amolyan kisipari, amit Lajos bácsival, az öreg suszterral csináltatott. Ezüst, vastag karkötő és nyakában a lánc. Arca mindig puttói örömben gömbölyödik, vörösesbarna, ritka bajszán, számtalan puncicsók íze. Nyelvével nyalogatja ajkait, ami húsos, halovány, mindig vágyó. Elégedett az arca, belső mosolya sugárzik. Hisz megcsinálta, jól csinálta. Elégedett a teljesítményével, az irodaival, a céggel, a családjával, az autójával, meg az aktuálissal. És roppant jó a viszonya a farkával is. Megszerzi akit, amit, amikor akar. Megszokta, hogy ez így van. Mert figyel, figyeli a nőket, az árfolyamokat, az embereket, a helyzeteket. Szelíd nyugalommal várakozik, éppen addig, amíg megérik a helyzet. Valahogy megérzi a pillanatot, amikor lépnie kell, szólnia vagy hallgatnia.
Szereti a nőket. Néha arra gondol, egy csődör lehetne a ménesben, a tigris, aki friss húsra éhes. A vadász, aki hódít és játszik a vaddal kedvére, a szerzés öröméért, saját magáért. A hiúságáért, az ösztöneiért, hisz ő alfahím. Milyen könnyen mondja ki, szeretlek….minden nő elhiszi, erre vár, miért ne mondaná? A szavak súlya? Ugyan. A puha pöcsöket igazából a nők teszik alfahímekké, mondta Csernus az utolsó könyvében. Tán igazsága vagyon)