Illúzió

Illúzió

Új témám, nem új. Jó ideje foglalkoztat. Figyelem az embereket, figyelem magamat. Próbálom megérteni az ismétlődéseket, a mélyben húzódó sablonokat...

Amikor valakire fókuszálunk, valamilyennek látjuk. Azt hisszük, hogy pont olyan. Milyen? Amilyennek látni akarjuk. A saját valóságunk, ami talán köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mindegy. Nem foglalkozunk ezzel. Akkor ott azt akarjuk, hogy olyan legyen a másik. És talán hihetetlen, de tényleg olyanná válik. Azt vesszük észre, amit megengedünk. Magunknak. Illúzió? Igen. Milyen jó lenne hagyni, hogy a másik az legyen, aki... de mi mit is akarunk? Hogy megfeleljen az elvárásainknak. Apró lépésekkel kezdjük. Hívjon fel ekkor... küldjön sms-t akkor. Jöjjön értem így, úgy, legyen ilyen ruhában vagy olyanban. Néhány találkozás után beszivárgunk minden szinten szinte mindenhova. Egymás életébe. Milyen jópofának tűnik. Az is lenne, ha nem kezdenénk el egymást birtokolni. Jönnek az elvárásaink és akaratlanul is erőszakossá válunk. Lelki terror? Zsarolás? Közöny? Némaság? Megvonás? Széles a skála, nagy a repertoár. Az emberi lény fejlődik, mutálódik, de bizonyos dolgok nem változnak évezredek óta. Most akkor mi van? Szerelem? Szeretet? Birtoklás? Kedvelés? Érdek? Hűha talán nehezebb letisztázni, mint elsőre látszik. Falaink mögé akkor jut be a másik, ha megfelel. Akkor gondolom, na igen, olyan, amilyennek akarom... de nem ezt mondom, hanem azt, hogy szeretem. Mit is? Hogy ügyesen átalakítottam? De akkor mi fogott meg benne? Akkor... amikor még önmaga volt...

Mostanában ezt gyakorolom. Egy újabb játszma, amire benneteket is bátorítalak. Próbáljátok ki. Legyetek reálisak. Elfogadom a másikat annak, aki? Nem akarom megváltoztatni? Szeretem a tulajdonságait? Szokásait? Vagy csak a széles vállát, zöld szemét, izmos fenekét? Nem mindegy, gyerekek! Illúziók nélkül nehéz élni, de lehet, hogy a párkapcsolatainkba nem sok jót hoz. Mi lenne ha ránéznénk a helyzetre, önmagunk érzéseire. Különbséget tennénk a hazugságaink, önámításaink, vágyaink között. Amikor mondjuk elvárjuk, hogy a másik boldoggá tegyen. De miért is? Ki ő? Boldogság-felelős? Aztán ha csalódunk, akkor azt mondjuk, nem tudsz boldoggá tenni.... vagy hasonlót. Most arra jutottam, hogy bármilyen fájdalmas (vagy egyáltalán nem), de egyedül vagyunk. Ha megéljük a magányunkat - a lelkünkkel, szellemünkel, testünkkel.... akkor talán nem egy másik emberre próbálunk építeni... sokkal inkább magunkra, a belsőnkre, énképünkre, gondolatainkra. És ha jó alapot hozunk létre, akkor talán mások nem ingatnak meg, nem befolyásolják igazából lelkünk rezdüléseit... mert akkor tudjuk, hogy a másik egy önálló lény, nincs távirányítónk, hogy kényünk-kedvünk szerint kapcsolgassuk, és még jogunk sincs, hogy ezt megtegyük... ha véletlenül találnánk egy ilyen távkapcsolót. Akkor tesszük a dolgunkat, hagyjuk, hogy a másik is ezt tegye. Akkor nem tesszük függővé önmagunkat egy másik lénytől. Csak leszünk. Úgy, ahogy. És a másiknak is "megengedjük". Azért használom ezt a csúnya szót, hogy belénk égjen. Jó mélyre. Nincs jogunk elvárásokkal teli életet élni... egy másik lény felé. Ahogy mi is frászt kapunk, ha korlátoznak a szabadságunkban, abban, hogy önmagunk legyünk. A csoda ott van mindenkiben, csak a szemünk nem mindig áll rá. Ez viszont már a mi koráltoltságunk. Korlátoltnak lenni nem jó. Egy jó barátom szerint ha nyitottak vagyunk, akkor nem sok egyéb kell, szinte mindenre képesek vagyunk. Első lépésként faragjunk le a korlátoltságunkból. Aztán mosolyogjunk, ha sikerült. Nem kell hátradőlni, de élvezni kell a játszmát. A mi játszmánkat. Nem kicsi a tét! Hagyjuk a másikat önmaga lenni.... és boldoggá tehetjük önmagunkat.

Lehet gyakorolni. Olyan, mint a bicajozás. Nem fog könnyen menni, de aztán már nem felejtjük el. Drukkolok Nektek és Magamnak is. Tudjátok miért kell megpróbálni? Ha nem tesszük, akkor az élet újra hasonló kapcsolatokba "kerget". Mi meg ráfogjuk, hogy a másik hibás mindenért. Vastagon benne vagyunk mi is, és főleg az elvárásaink. Az egész nézőpont kérdése. Kicsit csoszogjunk arrébb, nézzünk rá a saját életünkre onnan is. Mindegy, hogy honnan nézzük, de engedjük meg magunknak, hogy nem ragaszkodunk egyetlen szemlélethez. Élvezzük, hogy mindig más. Mi. Annyi minden vagy Te is, én is. Csoda. Éljük át. Nincs más választásunk. Ha a boldogságot válasszuk persze. Annak aki, nem hiszi, nem sok minden marad, csak a megszokott világ. A korlátaival, szögletességeivel, szürke színeivel, problémáival. Én döntöttem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elszalasszam. A ma már elkezdődött, nem várok a holnapra. Te se tedd! :)