Édesanya

Csodálatos,de egyben félelmetes érzés is Édesanyánk arcába nézni.Ha rápillantok,eszembe jut,hogy az Ő méhében fogantam.Ő hozott világra.Ő szoptatott.Ő tanított meg beszélni.Ő ápolt és száguldott velem orvoshoz ha beteg voltam vagy baleset ért.Ő mesélt,és olvasta fel József Attila Altató-ját mielőtt álomba szenderültem.Ő vitt ki az Állatkertbe és mutatta meg melyik állat a Viziló,a Zebra,a Zsiráf,és az Oroszlán(pedig hol volt akkor még a Madagaszkár?!).Ő nyomta kezembe az első könyvet és Beethoven lemez-t.Ő aggódik miattam a legjobban,akár a Margitszigeten futkározom,akár a borneoi dzsungelben bandukolok...DE az évek múlásával egyre jobban tudatosul bennem,hogy Édesanyám nem élhet örökké.Ahogy nem tudhatom melyik az utolsó napja az én életemnek,azzal sem lehetek tisztában mikor látom Őt utoljára.S ezért úgy érzem: minden egyes Vele töltött pillanatot egyre jobban meg kell becsülnöm.Ha mélyre is rejtem a bennem dúló csodálat-félelem párviadalt,vajon eléggé kimutatom- e,hogy szeretem Őt?Tudja- e,hogy bár látom,hogy homloka egyre több tél ostroma,s szépsége kertjét "mély árkok ülik",mily varázsérzés arcát megcsókolnom vagy átölelnem?Tudja- e,hogy nagyon fontos,még ha valami piszlicsáré dolgon veszekszünk is?Tudja- e,hogy már
most lehetetlen elfogadni a tényt,hogy egyszercsak nem lesz többé?És tudja- e,hogy mennyire kívánom,hogy Élete minden hátralévő napját felhőtlen boldogságban töltse?!?!? :)