Út a boldogsághoz..............Párkapcsolat

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

Talán, épp ezért olyan nehéz a Boldogságról beszélni, s megtalálni a hozzá vezető utat…

36 éves NŐ vagyok. Éltem már Boldognak látszó párkapcsolatban, de naivitásom mindent felülmúlt. Csalódnom kellett, és pofont kellett kapnom az élettől – elég nagyot – ahhoz, hogy felébredjek, és megtanuljam, az élet nem ilyen egyszerű, és az a bizonyos nagybetűs, nem oly könnyen megtalálható, megtartható. Hiszen, nem egy tárgyról, nyereményről, vagy ajándékról beszélünk, amit megfoghatunk és birtokolhatunk, hanem egy olyan érzésről, ami formál minket, valamelyest megváltoztat, befolyásol, és mindemellett eléri azt, hogy szabadok és önfeledtek legyünk, a saját életünkben, a saját énünkben. Ehhez vezető út? Útvesztő? Segítség? Olvasmány? Mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk a Boldogságot?

                   

A házasságról: sajnos, azt én is valóban úgy látom, hogy a „mai fiatalok” nem igazán barátkoznak meg a házasság gondolatával. Én ezt, azzal tudom magyarázni, hogy egyszerűen, nem nőnek fel. Nem mernek belevágni. Bizalmatlanok, pesszimisták, és képtelenek arra, hogy elképzeljék azt hogy elkötelezzék magukat egy életen át, valaki mellett. (Persze, vannak szerencsés kivételek). Lehet, hogy ha valaki „szingli” azt hiszi, hogy ő boldog és szabad lehet, azt tehet amit csak szeretne, oda megy, és akkor ahova akar, és nem köti őt semmi. Se kapcsolat, se hűségi kötelék, se jegygyűrű.  De egy valamit be kell látnunk: a szingli nők, (férfiak) magányosak. A magányos ember, márpedig: nem boldog. Hiszen, társas lények vagyunk. Az, hogy valakinek van egy-egy futó kapcsolata, és egyik „szerelemből” zuhan a másikba, az csak egy pillanatnyi állapot, ami nem visz előre… sőt, talán még ront is a helyzeten. Sok nő (férfi), egy nagyobb csalódás után, abba menekül, hogy ő „majd szingli” lesz és él mint Marci Hevesen. Ez sajnos, csak egy menekülési forma. Én tudom, én is azt hittem sokáig, hogy ez egy jó megoldás, hiszen az ember építheti a karrierjét, dolgozhat, szórakozhat, barangolhat, utazgathat és nem kell alkalmazkodni más valakihez. Igen, ám: de az nem fordul meg az ember fejében, hogy ugyanezeket a dolgokat, akkor is elérheti ha van mellette valaki, aki támogatja, segíti őt, és esetleg még szereti is? Mi ezzel a baj? Semmi. Ez lenne az élet rendje. Ha csalódik az ember, fél hogy újra megtörténik ugyanaz, elköveti ugyanazokat a hibákat, és újra csalódnia kell… gyávák vagyunk mi emberek. Nem merünk nyitni, nem merünk szeretni… és nem merünk boldogok lenni!  De, én magamon veszem észre, ha már ez megfogalmazódik valakiben, akkor azzal már lépett előre egy hatalmasat, és rájön: hogy az élet igen is arról szól, hogy megtaláljuk a másik felünket, - mindegy, hogy a Sors, Isten, vagy egy Csodatevőmanó akaratából – a lényeg az, hogy boldogok lehessünk, mert mindenki megérdemli. De ezért mi magunknak is tennünk kell.

                    

Talán még hiszek a működő párkapcsolatokban, hiszek a házasság intézményében, hiszek abban, hogy egy ilyen kapcsolatban, az ember formálódik, valamelyest átalakul a személyisége, komolyodik, és egy Igazi Életet kezd el élni, miközben mer önmaga maradni, a Párja mellett is.

Egymás „megszelídítése”, egymás elfogadása  - egy idézet:

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...”

                        

Ezzel az idézettel, lehet a legjobban kifejezni azt az érzést, amit bennem ez a fejezet keltett. Mégpedig azért, mert lehet hogy az a fiú ugyanolyan, mint a többi… nekem mégis ő lesz az „egyetlen” és én leszek a róka, akit meg kell szelídíteni. Most épp, tényleg olyan korszakomat élem, hogy szelídítésre szorulok. Arra, hogy elfogadjanak, olyannak amilyen vagyok, még akkor is, ha nem vagyok egyszerű eset. Én, ha szeretek valakit, elfogadom őt. Nem csak a bizalomról van szó, hanem elfogadásról is… hiszen, nincsenek tökéletes emberek, mint ahogy tökéletes párkapcsolatok sem. Viszont, ha valaki szereti a másikat, és „megszelídíti” őt, akkor elfogadja úgy ahogy van, a hibáival együtt. Akkor is ha horkol, és lehúzza rólam a takarót éjjel, akkor is, ha olykor türelmetlen, vagy hirtelen haragra gerjed… én sem vagyok tökéletes. Sőt mondhatni: tele vagyok hibákkal. De ha valaki szeret, akkor annak szeressen, ami én vagyok, és ne akarjon megváltoztatni, ha az élet úgy hozza, én majd úgyis változom magamtól. Az, hogy a kapcsolat, vagy majd a család, mennyországgá vagy pokollá változik, az valóban tőlünk függ. Egy barátnőm, egyszer azt mondta, - bár valakit idézett, de nem emlékszem ki volt az – hogy, a mennyország és a pokol itt van a Földön. Nem fenn a felhőkben, és nem lenn a föld alatt… Őszinte leszek, nem hiszem az hogy Isten tárt karokkal vár majd a halálom után, és azt sem hiszem, hogy az Ördög, a pokol bugyraiban fog kergetni engem. Azt hiszem, hogy amíg élek, addig kell megteremtenem azt a mennyországot, azt a boldogságot, amire az embernek szüksége van, amiben kiteljesedhet. Ez lenne hát a Boldogság, az a nagybetűs. Van-e nagyobb és szebb esély erre a boldogságra, mintsem hogy „megszelídítsük, elfogadjuk, és megszeressük egymást”?

Ha egyszer szembejön a nagy Ő, – akkor azt egyszer csak érezni fogom. Egyszer majd bevillan egy érzés, hogy: „Igen Ő az”… ő kell nekem, és nekem vigyáznom kell rá. Megszelídítettem és egyetlenné vált. Az én egyetlenemmé, és jó esetben én is az övé lettem. Bizalom, szeretet, szabadság… úgy gondolom, ezek egymástól elszakíthatatlan gondolatok, érzések, és elemei az életnek. Az lesz igazán szabad, aki szeret, és ha valaki szeret valamit/valakit akkor igen is elkötelezett, de ettől még nem lesz rab. Erről szól az élet. Kiteljesülés, és örömteli kapcsolatok. Ez a mennyország, és így lesz a kisfiúból róka, a rókából kislány és fordítva… ez a megszelídítés, az elfogadás lényege. Egyszer én bújok róka bőrbe, máskor meg kibújok a bőrömből, de ha a Párom így is szeret, és elfogad, akkor annál nincs nagyobb öröm a világon. Akkor nem kell tovább keresni… mert ez az igazi Boldogság.

A hűség, és az elköteleződés nem azt jelenti – hogy a másikat magamhoz láncolom, hadd fuldokoljon csóri. Arról szól, hogy ő és én szabadon döntünk úgy – Együtt akarunk lenni! Ő is szabadon dönthet, én is szabadon dönthetek. Rajtunk múlik mihez, kihez akarunk alkalmazkodni – és akihez akarunk alkalmazkodni, ahhoz tudunk is és ebben nincs semmi megerőltető, mert ha két ember szereti egymást, nem jelenthetnek akadályt ilyen jellegű dolgok. Az ember hibázik – Így van ez – mindenki a saját útján tanulja meg amit meg kell tanulnia. Egy megélt rossz tapasztalatom se  bánom , mert erősebb vagyok, mint valaha – és az ember a pofonoktól lesz egyre erősebb, ezt mindenki tudja. Nos én már kaptam eleget, megtanultam és tudom jól mi az amit szeretnék, mi az amit nem – és ennek tudatában élem az életem. Így talán lassan már rátalálok arra az útra – ami elvezet a Boldogsághoz.:)