Majomcsapda

/”Én tudom, csak az marad talpon, aki önmagával táncol, akit a sorsa végül végleg a szabadsághoz láncol” – Ákos/

        Mindenki ismeri a klasszikus történetet arról, hogyan kell majmot fogni:  Vájj egy mélyebb lyukat egy termeszvárba, és helyezz el benne egy banánt. Ügyelj arra, hogy a nyíláson egy majom keze beférjen, de ne legyen annyira tág, hogyha ökölbe szorítja a kezét, akkor kiférjen rajta. Jön a majom, megfogja a banánt, ki akarja húzni a kezét, de nem tudja, mert a nyíláson csak akkor fér ki, ha elereszti a banánt. Ez után odamész, és könnyedén elfoghatod a visítozó állatot.

Ha eleresztené zsákmányát könnyedén elmenekülhetne, de nem akarja elveszíteni.

Mi persze azt gondoljuk, ostoba állat, mennyivel különb egy ember.

Mennyivel is?

Hiszen ugyanezt tesszük mi is. Ostoba módon ragaszkodunk álomkincseinkhez, és nem vesszük észre, mennyire gúzsba köt ez az érzés. Vagy észrevesszük, mégsem vagyunk képesek lemondani róluk, néha csupáncsak önző birtoklási vágyból. Adunk nekik fennkölt neveket, szerelemnek, barátságnak, és még ezernyi másnak nevezzük, közben pedig nem akarjuk látni, hogy rabságunk újabb és újabb láncait helyezzük magunkra. Semmi bajom az érzelmekkel addig, amíg azok többé tesznek és szárnyakat adnak, de amikor a vágyott tárgy, személy már inkább gát, mint társ, akkor tovább kell lépni.

Nem ez történik. Akkor is ragaszkodunk hozzá, ha már rég nem kellene, ezer körömmel kikaparjuk a sebet, csak, hogy mutogathassuk a világnak mennyire jók vagyunk, mennyire önfeláldozók.

Ha lemondunk, ha le tudunk mondani reménytelen vágyaink tárgyáról, szabadok lehetünk, de nem akarunk. A rabság kiszámítható. Tudjuk, mi vár ránk. A szabadság félelmetes.

A rabságban minden a helyén van, szállás, étel, társ (ha mások is választják nekünk, vagy az elvárások), a szabadságban mindenért harcolni kell. Döntéseket kell hozni, és csatákat kell vívni.

Mennyivel vonzóbb rabnak lenni.

De, ha rab vagy, csak azt láthatod, amit eléd raknak. Szabadként a csillagokat.