Igen ... félelmetes a magány . Az ember azt hinné , hogy a magány csendes , pedig nem az . Ülsz magadban , ő körülvesz , elborit és hallod a hangjait . Egyre mélyebbre húz , hisz szavai megsebeznek , elrémitenek - egyre inkább bátortalanná tesznek .
Tudod - érzed , hogy ki kéne lépned a fényre , de visszariadsz , mert tudod , ott vár a rosszindulat , az irigység és az újabb esélye annak - csak kihasználnak .
A lelked súgja , hogy ki kéne nyújtanod a kezed , de nem tudod , vagy nincs kinek . Ha mégis van , nem teszed . Nem akarod a magad keserűségével nyomasztani , mert beleszakadna a szived ha belenézve a szemébe a szánalmat látnád .
Mert nem arra vágysz , - nem sokra - mosolyra , szenvedélyre .
Arra , hogy fontos légy valakinek .
"Álltál -e már magadra hagyva , messze ,
Isten s egy jó sziv nélkül puszta szélben ,
ádáz sorsod kezétől megsebezve ,
s a dúlt kint büszke csendben hordva mélyen ?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.