Tisztán emlékszem. Oxigénhiány. Emberek, én egyre távolabb, a tágas univerzum csillagtérképén lebegek. Bölcs és tiszta tekintet hívogat, valahonnan ismerem, de a teste más alakot ölt, a szeme, az a szem. Honnan ismerem ezeket a szemeket. Annyira más a külső mint amit a tekintet sugal. A test egy gyereké, a lelke idősebb valamivel. Hívogat menjek vele. Nem szavakkal, a tekintetét használja, a szemei beszélnek hozzám. Hogy ne féljek, bizzak benne, csak jó irányba vihet. Félek, annyira sötét van. Hideg a föld és nedves. Kézen fog és vezet engem. Oda, a hideg és sötét üregen át. Nem hagyom, ki akarom tépni a kezem, de valami nem enged. Talán érzem, hogy a sötétség után jön a világosság. Át kell kelnem. Érzem, hogy vele kell mennem. Bízok benne. Vigyen. Süvítve lebegő utazás, aztán káprázat, vakító fényesség majd végtelen nyugalom. Oxigén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.