Azt hiszem mostanában bekopogott hozzám "valaki", csak volt, hogy meg sem hallottam a kopogást a nagy zajban vagy meghallottam, csak nem akartam elhinni, hogy tényleg kopognak. Régen gyakran járt nálam, szinte napi szinten vendég volt. Jött reggel, délelőtt, délután és akár este is. Volt, hogy sokat maradt, volt, hogy rövidebbet, de gyakran jött. Én pedig élveztem. Kiélveztem utolsó cseppig a "vendéglátást". Aztán kezdett elmaradozni a látogatása. Nem jött már olyan sokszor, aztán volt, hogy hetekig egyáltalán be sem nézett. Egy idő után pedig végleg elhagyott. Nem jött már soha, hiába vártam, sőt olyasmi kucorodott be az ajtóm elé, aki egyáltalán nem várt "vendég" volt. Hónapokig nem jutottam ki ebből az állapotból, elhagyott a hitem, hogy engem valaha meglátogat még. Aztán telt múlt az idő és megint benézett hozzám. Annyira örültem neki, de örömöm korai volt. Amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is szaladt. Megint hiába vártam, várakoztam. Csak megnézte megvagyok-e még, de ennyi. Megint magamra hagyott.
Aztán eltelt egy kis idő és mostanában kezd visszatérő vendég lenni nálam ismét. Van, hogy napokig be sem néz, de van, hogy akár minden nap eljön egy kicsit. Olyankor lelkes vagyok, ragyogok, hevesen dobog a szívem. Nagyon vártam már rá, imádom őt. Talán már mániákusan várom, hogy jöjjön és ismét bekopogjon, hogy mosolyogva rohanhassak kinyitni az ajtót. A szívem ajtaját... mert amiről most írok, az nem más, mint a boldogság maga, ami ismét bekopogott a szívem ajtaján. Én pedig fülig érő szájjal nyitom ki az ajtót, hogy beengedhessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.