Csak álltam némán az ajtó előtt....

...Csak álltam némán az ajtó előtt, és vártam.. vártam valakire, aki
már- azt hiszem -, soha többé nem jön el. Mégis reménykedtem, hogy
megmozdul a kilincs, kinyílik az ajtó, és ő fog ott állni. Ahogy telt
az idő, egyre reménytelenebbül vártam, lehajtott fejjel, megtört
szívvel. Mikor zajt hallottam, újra felcsillant a szemem, reményekkel
teli szívvel bámultam az ajtóra. Fájdalommal a szívemben, és könnyekkel
a szememben vártam, és éreztem, hogy rohant az idő. Mégsem jött senki.
Egy nap elkezdtem távolodni az ajtótól, egyre messzebb kerültem, és
egyre halkabban hallottam a kinti zajokat, és nem reméltem már, hogy te
jössz be az ajtón. Már az ajtó is egyre kopottabb volt, megvénült az
idő során. Egy nap már nem néztem az ajtóra. Szívem reménytelenül állt félre, megértette, hogy amíg annyira várom,hogy belépjen valaki...addig úgysem az lép be,akinek kell...addig minden bekopogtatóra azt gondolom,Ő az...
De rá kellett jönnöm,ha elengedem a kilincset és minél messzebbre megyek az ajtótól...akkor kerülök a legközelebb ahhoz,amit szeretnék....Hozzád.
Úgy hiszem...ha egyszer az az ajtó kinyílik....és Te állsz. ott..nem lesz szükség szavakra...sem félmondatokra...