...mindig rohansz, és közben észre sem veszed, hogy a napok egyre távolabb sodornak saját életedtől, és lassan elveszítesz mindent, mindenkit. Akik számodra a legfontosabbak voltak, akik számára a legfontosabb voltál, már csak apró villanások hétköznapjaid sercegő perceiben. Mosolyukat fényképről ismered, könnyeiket nem törölheted le, kezüket már nem fogod, nem vezeted át őket a két part közt feszülő hídon.
Pedig ők még várnak rád, minden zajra felkapják a fejüket, minden ajtó nyitódásra összerezzenek...
De te mindig úton vagy, mert te mindig csak indulsz...
És soha nem érkezel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.