Kívülállóként...

Sok féle kapcsolatot látok magam körül,mind a magánéletben - mind a jóslásaim során. Sok olyan emberrel jóban is vagyok, akik bíznak bennem, elmondják a sérelmeiket, amiket kapnak a másiktól. Kívülállóként azt mondom sok esetben, hogy az lenne a legjobb, ha hagyná az egészet, úgy ahogy van, mert nem ilyennek kéne lenni egy ’jó kapcsolatnak’. De meddig van beleszólásunk a másik életébe?? Meddig van a határ, amíg őszinték lehetünk anélkül, hogy annyira megbántanánk, hogy utána már nem keresi a társaságunk? Nincs erre határvonal, érezni kell. Mint, ahogy azt is tudni kell, hogy a jó döntések akkor születnek, mikor az ész és a szív is ugyanazt mondja. Amíg valakinek a szíve nem tud dönteni, addig bármit tanácsolhat az ember, nem fog változni semmi, a lány eltűri a pasi durvaságait, megaláztatását, a fiú, eltűri a lány görcsös ragaszkodását. 
Nagyon nehéz, sok szenvedéssel jár, de saját tapasztalatból mondhatom, hogy megéri kilépni egy kapcsolatból, ha a szív és ész már összhangban van. Szokták volt mondani, hogy mindenki a saját életének a kovácsa. Ezért hiába is bármiféle tanács, az ember úgyis mindig úgy dönt, ahogy saját maga érzi, hibába tudom én már előre, hogy az emberkének ezt a döntését is csak újabb csalódás, rossz párkapcsolat fogja követni, ő ezt még nem látja, vagy nem akarja látni, és menekül. Mindannyian félünk a magánytól, attól a gondolattól, hogy egyedül öregszünk meg. Az hazudik, aki azt mondja, hogy nem vágyik valakire, akiben meglátja azokat az értékeket, amik minden nehézségen át tudják segíteni, azt a szerelmet, amikor összeszorul a szíved, ha a másikra nézel, és csak élvezed a pillanatot, és azt kívánod, hogy tartson örökre. De akkor is azt vallom, hogy nem kell mindenáron valaki. Csupán csak az az egy valaki kell, akivel le tudnád élni az életed, és ezt rögtön tudod az első perctől, bárhogy is alakul később. Én hiszem, hogy mindenkinek van valahol másik fele, és meg lehet találni, kinek előbb, kinek később, de megéri várni, keresni, és nem félni megtenni érte a lépéseket.