Külsőségek és a valódi tartalom

Amivel most foglalkozok, az a kép és a valóság, a szavak és a gondolatok, a külsőségek és a valódi tartalom kettőssége, méghozzá mindennapi életünkben. Alaptézisem tehát az, hogy a kép, amit látunk, a szó, amit hallunk, ritkán esik egybe a ...tovább »Valósággal. Számomra is riasztó volt ez a felismerés annak idején, de azóta is egyre inkább látom ennek bizonyosságát. Riasztó, mert egész társadalmunk, az egész világról alkotott képünk azon alapszik, amit látunk, és amit hallunk. Gyakran mondjuk ugye, hogy "hiszem, ha látom!" Most pedig jövök én, és azt mondom, hogy nem bízhatunk a tulajdon szemünkben, fülünkben sem. Hát... ez gáz, nem?! Node miért is állítom én ezt ilyen szilárdan? Mondok néhány példát. Először gondolj bele, miből áll a saját énképed. Na, miből? Elmondom. Mások véleményéből. Egész személyiséged nem más, mint a társadalom által visszatükrözött önmagad, ahogy rajtuk keresztül látod magadat. Ha mindenki azt mondja neked, hogy szép, okos és aranyos vagy, el fogod hinni magadról. Ha azt mondják, hisztis, kiállhatatlan alak vagy, el fogod hinni magadról. Mindeközben pedig fogalmad sincs arról, hogy ki is vagy Valójában. A külvilág sugározza neked a képet, te pedig elfogadod azt. Belenézel a tükörbe, amely ugyanúgy a külvilág része, és amit látsz benne, azt elfogadod önmagadnak. Pedig az is csak egyfajta visszatükrözése önmagadnak. Ugye? Eképp minden inger, ami téged ér önmagadról, a külvilág szűrőjén keresztülment, torzított valóság.
Gondolj csak a különböző kultúrákra: a közel-keleten akkor vagy jó ember, ha nagyot böffentesz a vacsi után, és legalább három feleséged van. Itt, Európában ugyanezért megvetnének. Ugyanaz a viselkedés ellentétesen tükröződik vissza rád, csupán azért, mert a külvilági közeg másképp torzít. Pedig ugyanarról van szó. Nézzünk egy másik példát: itt van ...tovább »ugye a legnagyobb erőnk, maga a Szeretet. Sokak számára a szeretetet a külsőségek jelentik. A szavak, a mozdulatok. Ha azt mondom valakinek: Nagyon szeretlek!, majd adok neki egy puszit, és egy csokit, vajon most tényleg szeretem? A színészek nap mint nap eljátszák ezeket a jeleneteket a filmvásznon, az emberek pedig el is hiszik, hogy a színész tényleg szereti a másik embert. Holott a Valóság más. Gyakran mondom, hogy az élet igazából szerepjáték. Vagy ahogy Shakespeare mondja, "színház az egész világ". Az egész álarcosbál lényege, hogy lépten nyomon megpróbáljunk megfelelni mások elvárásainak, hogy kikényszerítsünk belőlük egy elvárt viselkedésmintát. És ha ezt megtettük, és a másik azt mondja, amit hallani szeretnénk: Én is szeretlek, Drágám!, akkor tökéletesen boldogok vagyunk mert azt hisszük, hogy a másik minket nagyon szeret. És ha nem ezt mondja, megsértődünk, szomorúak leszünk, csak azért, mert más történt, mint amit mi elvártunk. A valódi Szeretet nem merül ki a formákban, nem merül ki a szavakban. Az egész másról szól, azt érezni kell. Aki ebben valamelyest előre jutott, annak egy szót sem kell mondanom, mégis tudja, hogy szeretem. És hiába mondja nekem valaki, hogy szeret, nekem az csak forma, az csak betanult reakció. Hiába ad valaki ot, vagy mosolyog rám, az nekem csak forma, az nekem csak betanult reakció. Ám ha valaki igazán szeret: húú, az nagyon jó érzés! És akkor nem érdekel, hogy mondja-e, nem érdekel, hogy oz-e. Szeret, Valóban Szeret, és ha ez megvan, akkor semmi másra nincs szükség.
  Kicsit belemélyedtem itt a dolgokba, de azt hiszem, a lényeg látható. Mondhatok bárkinek bármit, ha közben mást érzek, mást gondolok. Ezért mondom gyakran, hogy a szavak sz*rt se jelentenek. Elnézést a durva kifejezésért, de klasszikusokat ugye csak szó szerint idézünk. Ismerek olyan embert, aki szemrebbenés nélkül képes sugározni kifelé a szeretet ...tovább »látszatát, miközben Valójában ki nem állhatja az illetőt. Ez az, amit én sosem tudnék megtenni, és el is ítélem azt, aki vakságban tart másokat, elhitet velük egy képet, ami mögött nincs semmi.
Nekem nagyon jó, mert miután rájöttem arra, hogy a Valóság és az érzékelt kép nem mindig egyezik meg, kifejlesztettem a képességet arra, hogy érezzek. Már nem adok a szavakra, nem adok a külsőségekre. Számomra az számít, amit az adott ember kisugároz magából.
A konklúzió, és egyben a tanácsom tehát a következő: ne higyj el mindent kritikátlanul, és ne fogadj el valóságnak mindent, amit látsz! Első hallásra ez fura lehet, és joggal teheted fel a kérdést: akkor mi a Valóság, ha nem az, amit látok, hallok? Egyelőre azt mondom, hogy Neked MOST tényleg ez a valóságod. Csak tudd, hogy ez csalóka lehet, és tudd, hogy van valami más is. Valami, ami most még túl van az érzékeiden, de lelked mélyén érzed, hogy VAN. És ha tudatosan kutatni kezded, meg fogod találni. Előbb pillanatokra, majd mind hosszabb időre. És megtanulsz átlátni a szitán, és figyelni a Valódi dolgokra. Hogyan? Újabb nagy téma, ami kifejtésre vár. A lényeg, hogy próbáld leküzdeni az előítéleteidet, ugyanakkor legyél kritikus minden hatással szemben. Szép lassan, de annál biztosabban fogod kitolni a határaidat, és felfedezni saját Önmagad korlátlanságát. . Látni és tudni fogsz. És a Mindenség Tudása, na az az igazi. Hosszú út ez, aminek én is csak egy közbülső szakaszában vagyok. De folyamatosan törekszem rá, hogy egyre javítsam magam. Ami neked most fontos: tudd, hogy kép és Valóság kettő. Nagyszerű kezdet.