Lassan jöttél, óvatosan. Mindig aprókat léptél, Egyre beljebb és beljebb haladtál. Nem döntöttél le falakat, nem törtél be ajtókat. Csendben érkeztél. Szinte észrevétlenül nyitottad ki a legtitkosabb kapukat. Most ott állsz az utolsó előtt, kezedben a kilincs. De észreveszlek, és Te meglátsz. Szemeidben félelem. Megrémülsz. Úgy érzed ki kell jutnod innen. Menekülsz, nem figyeled min mész keresztül. Falakat döntesz és ajtókat törsz át.Talán elmész. Ott maradok egyedül.....
Tudod ez az egész így nem ér. Néha el kellene küldened, messzire. Mert ha te kérnél, elmennék. A világ végére is. El kellene küldened, hogy ne érezzem, milyen mikor magamra hagysz, hogy ne tudjam meg soha, milyen mikor becsapod az ajtót, és megtiltod, kövesselek. Ha megkérnél, én elmennék. Még az éjjel kisétálnék, hangtalanul, búcsú nélkül. Elmennék messzire, ha azt szeretnéd. De az ajtót nyitva hagynám, az úton végig nyomot hintenék. Neked, hogy megtalálj és nekem, hogy visszatérhessek.
Klaudia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.