Az igazi zene, ami belülről érint meg...

Ott lenni, egy dal születésénél olyan, mintha egy kibontakozó univerzumot szemlélnénk, mely egy üveggolyóban kavarog. Még néhol robbanások zajlanak a mélyén, és új csillagok születnek bele, de már maga a megformálódás is olyan... Fantasztikus.

Szegényes a szókincsem ahhoz, hogy le tudjam írni, amit őszintén sajnálok.

                

Vannak azok a leírhatatlan elmondhatatlan pillanatok. Csak a lüktetést és pulzálást érezni, míg a dobhártyánknak feszül egy dallam, majd váltás s jön a másik. Elveszted az érzékeid, majd újra felfedezed őket, végül csak kapkodod a fejed és magadban elengedsz egy istentelenül nagy elismerést, hogy "igen, ez az, amiért érdemes kivárni a végét". 

Ütem s rigmus egymás hegyén hátán... Kaotikus lenne, de mégsem az. Nem tudom visszaadni, de belül szomjazom rá. Bár ne lenne sohasem vége a váltásoknak.

Gyermek vagyok...

               

Azt tartom, az az igazi zene, ami belülről érint meg, cselekvésre késztet, néha nem is kell gondolkodni. Csak felkelti az ösztöneid, és egyszerűen többnek érzed magad bárminél, már csak azáltal is, hogy hallgatod...

Akkor vajon milyen lehet, amikor te magad játszod... El sem tudom képzelni.

Szerencsés vagyok, mert ilyen tapasztalatokkal gazdagodhatom. Szerencsés vagyok, mert az életemben kapok jót s rosszat, s képességeim szerint igyekszem megbecsülni. Igen, elismerem, rohadtul szerencsés vagyok! 

Oly keveseknek adatik meg az ilyen... És oly kevesen értik, hogy miért is olyan nagy dolog ez.

Látni megszületni egy univerzumot, melyet hangokból kovácsolnak...

                          

Ezt is... köszönöm a sorsnak... akkor is ha véletlen, akkor is ha törvényszerű.

De leginkább... NeKTeK köszönöm... 

Egy-egy álmunk néha váratlanul teljesül...

Nos, már feltápászkodtam.

Nem volt az olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam, de ha már így eldöntöttem, hogy elindulok, akkor nem fogok csak úgy megtorpanni, ha válaszút elé kerülök.

Márpedig egy itt van éppen előttem!

Csak nézem a rozsdásodó vaslemezt és noha nem tudom leolvasni a feliratot, azért mégis csak tudom, hogy mind a kettő vezet valahová. Sőt azt is tudom, hogy egyik sem feltétlenül rossz irányba.

                             

Céltudatosság...

Megint csak egy nagy szó, amit feldobok, ha mentséget keresek valamire.

Mert vannak ezek a nagy szavak, mint az önbecsülés, meg öntudat, meg egyediség, meg érték(t)rend meg a többi. Amivel dobálózunk, és nem tudjuk mit jelentenek. Hmm...

Biztos megszédültem, mert hirtelen álltam fel, ezért kuszák a gondolataim.

                        

Mindenesetre választás előtt azt gondolom, hogy akár merre is fogok elindulni, egy dolog biztos: egyedül az álmaim kell magammal vinnem. 

Nem a fájdalmat, nem a panaszt, nem a képzelt és valós sérelmeket... Semmit a múltból, semmit a jövőből. 

Az álmaimat kell becsomagolnom, s magammal cipelnem oda, ahol majd termékeny talajba vethetem az összes magot, melyeket gondosan nevelgettem eddig legbelül. Tudom, hogy minden megvalósítható!

                      

Ha szeretnék valaki lenni, vagy szeretnék valamit tenni, csak is rajtam áll, hogy van-e elég akaratom, van-e elég szeretetem magam iránt, hogy valóra váltsam amit csak elképzelek.

 

Eleddig minden sikerült... Eztán is minden sikerülhet! S ha valamiben mégis kudarcot vallok, akkor majd felállok az esés után és később megpróbálom újra. Egyszer minden kell, hogy sikerüljön...

                         

Megteszem az első lépést, rántok egyet a táskámon, majd mosolyogva elindulok. Hogy melyik úton, azt nem árulom el, hiszen, ha őszinte akarok lenni, még én sem tudom... De... Járt utat járatlanért hagyok el. 

Illetőleg, minden út járatlan még, nem? Hiszen a fű egy idő után benövi a régi lábnyomokat és visszahódítja magának azt ami az övé...

                             

Minden sikerülhet. Egy-egy álmunk néha váratlanul teljesül, meglepődünk... Persze a legtöbbért keményen meg kell dolgozni. Azt tudod értékelni igazán, amiért megszenvedtél.

Ne gondold igazságtalannak, ha mások mindent megkaphatnak, te is mindent megkaphatsz, csak tarts ki... - Hallod kedves önmagam? - 

Néha szeretném megkérdezni egy-egy idegentől: "Mi az amire szíved mélyén igazán vágysz? S mit adnál meg érte?" Ha erre választ kapnék, azt hiszem kiismerném az illetőt.

Bár nem tudom, nem az a dolgom, hogy másokról eldöntsem kik is ők. Bár gyakran megesik, hogy megteszem. Néha más szemmel kellene nézni, de ezek a lélektükrök adattak meg.
                   

Azért van-e hideg reggel, mert olyan tiszta az ég és látszanak a csillagok - vagy azért látom reggel a csillagokat, mert hideg van? 
Tessék, nincs mindig ok és okozat... Mert minden inverz...
Mindig azt kapjuk meg, amit megérdemeltünk - azt hiszem. 
Ha szeretjük és becsüljük önmagunk, minden sikerülhet - ellenben, ha folyton azt mondogatjuk sosem leszünk elég jók, nem kell csodálkozni, ha ránk szakad az ég...

Apu, nézd,.....

"Apu, nézd, már megint az a fura-fura alak. Most ott áll, ott kint, látod? Nincs is rajta kabát! Apu! Hogy nem fázik? Nézd már! A szemeiben mintha csillogna valami! Mit gondolsz? Megfagyott a tekintete is? Megfagyott a lelke is? Apu! Mi hozza majd el számára a változásokat? Apu! Mondd csak, miért nézi az eget egy ilyen késő téli éjszakán? Csodára vár? Ha tényleg megfagyott... Mondd csak... Mi lesz vele?
Apu... Kimehetek hozzá játszani?"

Egy név (nekem) keveset jelent.....

Egy név (nekem) keveset jelent. Az a fontos, hogy az illető milyen érzéseket kelt bennem. Mert a nevét elfelejtem, vagy meg sem jegyzem.
Én nem akarom, hogy úgy emlékezzenek rám: "Tessék ez volt ő!" Inkább mondják azt: "Szép gondolat."

Mert van egy, aki vigasztal, van, amelyik dühöng helyettem. Van, aki elsírja a bánatát, és az, amelyik a pityergőt ostobának tartja. Van, aki nevessen és van, aki gondolkodjon. Van az együtt érző, az elutasító. A reménykedő és a pesszimistán belenyugvó. Van a nihil, a célratörő, az álmodozó, és az a fura-fura alak... Igen, akad keserű mérget köpő, akad bizonytalan. Hitszegő, s mint olyan, hazug. De olykor őszinte, olykor szeretni tudó és békéért áhítozó gyermek. Ezer meg ezer szilánkból készített ez a lélektükör.
Bennem, akár te is megláthatod magad.
Azt hiszem, bárkivel is találkoztam az évek folyamán, valahol mindet magamba fogadtam. Bennem lakik az is, aki bántott, ahogy az is, aki ölelt. Bár utóbbiból kevesebb adatott, de annál értékesebbek számomra azok a pillanatok.

És mégis... Én, csak én vagyok. Egyetlen ember, még csak nem is a legjobb. Egy merő rendszerezett káosz. Magammal kell kibékülnöm, ha mással veszek össze.

Lehet, hogy nem szép, így és ekképp kifejezni az érzéseim, de most még könnyebben megy. Most még csak így vagyok képes önmagamat odaadni úgy, ahogy vagyok, ahogy egészben és tökéletlenül létezem. Minden gondolatommal, minden hibámmal, örömömmel, fájdalmammal.
 
A világon a legnehezebb dolog felvállalni önmagunkat mások előtt. Mind félünk, hogy mély sebeket szerezhetünk. 
Kifelé mindig erős vagyok, és igen, még a nevemet is a mellkasomra tűzöm, mint színes "én" kokárdát.

Nem mindig jó, mindent elmondani, néha elég elsuttogni ...

Ritkán akad a környezetünkben olyan ember, aki csakúgy meg akar ismerni, de igazából nincs rá különösebb oka.
Ezzel szemben egy távoli ismeretlen (akinek akár hazudhatnánk is, de miért is tennénk?) nem fogja feltétlenül azt mondani: Ez vagy te!
Beszélgetni, mesélni... Mert nincs tétje, mert ha az idegen túlságosan zavaró, vagy erőszakos, akkor el lehet előle menekülni, nincs kockázat. Sajnos ennek is megvannak a veszélyei, de ... Igenis lehetséges igaz barátokat találni a cyberéterben.
Én hiszek benne, mert nekem sikerült... 
végtelenül boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a találkozást.
Rengeteg ellentétes gondolatom van bizonyos dolgokról. A barátság is ilyen, vagy akár a család, az élet, a szeretet, a szerelem... 
Nem mindig jó, mindent elmondani, néha elég elsuttogni az égnek, vagy a fáknak, hogy a szél messze repítse minden boldogságom-fájdalmam.
De egyre inkább érzem, minden gond, minden rossz ellenére is... Mocskosul szerencsés vagyok, mert olyan élményekben lehet részem, ami meghatározza, kifordítja és újraszínezi folyton-folyvást az életem

                    
Egy próbaterem: lüktetés, újjászületés, mámor... 
Néhány angyali arc: öröm, bizalom, szeretet...
Rengeteg lehetőség: kaland, kihívás, keresztutak...
Eső, szél, hold, napfény, orgonák, pillangók.
 Az élet olyan mint egy terebélyes, misztikus fa... Minden ágán, más-más terem...
A boldogságom csak rajtam múlik, mert ez a rengeteg szép, mesés, csodás dolgok mind itt van előttem és átélhetem őket...
Szeretek élni... Mindegy a hogyan, mert tudom, boldog leszek akármi is történjen velem a jövőben...

Az igazi barátság......

Azt hiszem, hogy csak nagyon ritkán találunk barátokat a környezetünkben, mert ha tetszik, ha nem a körülöttünk lévő emberek óhatatlanul beskatulyáznak minket külsőnk, megjelenésünk és látszataink alapján. Így döntik el, érdemesek vagyunk-e a barátságukra.

Pedig ez nem így működik... Mindenki érdemes a barátságra, addig, míg el nem veszti a bizalmunkat... De ez már egy másik történet.

Vannak szívemhez közelállók körülöttem. Kevesen, de vannak és ezért kifejezetten szerencsésnek érzem magam, ugyanis túljutottam a látszatbarátokon.

Az a néhány ember körülöttem valóban fontos nekem, s jól esik hogy bízhatok valakiben és bennem is bízhatnak.

Mert nem az az igazi barátság, ha feltétlenül mindent elfogadunk és mindenben helyeslünk... De ezt már több ezren megmondták, elbeszélték.

Mégis... Barátok, akik szembesítenek a hibáimmal, akik dühösek olykor rám, ahogy én is néha haragszom rájuk, de ezek csak pillanatok, melyek elmélyítik a tiszteletet, a megbecsülést. Azt mondani: Add a kezed!

                           

Vannak igaz barátok, akikre fel lehet nézni és akik mellett lehet menni. Sosem mögöttük, sosem előttük, hanem közvetlenül az oldalukon és azt lehet nekik mondani szívből és minden irigység, vagy lenézés nélkül hogy: "Gratulálok ahhoz, aki vagy!"

                       

Kulcs

Megfigyeltem valamit az elmúlt napokban, míg utazgattam... Majdnem minden ház ablakán van redőny.

Majdnem mindenki bezárkózik a világ elől, mert reggel süt a nap, mert éjjel besüt a hold, mert betörnek, mert belátnak, mert jó bezárkózni, mert jó azt hinni urai vagyunk a házunknak, és csakis a miénk...

Furcsa. Régen nem voltak redőnyök, sem az ablakokon sem a lelkeken...De mára már a szemek és szívek előtt is azok vannak.

                          

Kinek milyen színű tetszik, csak tessék csak tessék, most ingyen jár melléjük egy 5ponton záruló ajtó is...

5 pont...

félelem

fásultság

írigység

felszínesség

képmutatás...

Csakhogy, ha egyszer bezárul az ajtó, nem lesz hozzá kulcsod kedves... Mert nem adnak, csak egy hamisítványt, s te mégis ostobán bezárod magad...

                      

 Mert azt csinálni, amit abban a percben igazán akarsz, félelmetes... Kontrolláld magad, ez a helyes, erre neveltek, hogy mindig fékezd az ösztöneid...

De kit érdekel?

Ha énekelni, ha sírni, ha nevetni vágyom, kinek lenne joga azt mondani: nem szabad.

Ha ölni, üvölteni, tombolni, rombolni akarok, kinek van joga megfékezni őszinte haragom?

Mert aki nem tud haragudni, nem tud tombolni, az nem tud szeretni, nem tud elmélyülni.

Az emberek dipólusosak... Ha az egyik oldal hiányzik, akkor felszínes a másik...

Azt hiszem...

Nézni akarom az eget....

De megint a kereszteződésnél ülök, és már kedven sincs megmozdulni... csak ülök, nézem ahogy állnak felettem és ide-oda integetnek, hogy erre menjek, arra menjek. Kiabálnak, csalogatnak... Ki-ki a maga módszerei szerint, saját képességei szerint.

Nem akarok elindulni semerre. Itt akarok maradni, nézni akarom az eget, és felejteni akarok.

Sok, sok felejteni valóm akad...

Még nem tudom, hogyan halljam meg a szívem.....

A könyvek megtanítják, hogy vannak álmok és vannak rémálmok. Van, ami beteljesül és van ami nem. A valóságot mutatók néha szürrealisztikusak, és olykor a fantázia szüleményei olyanok, mintha az élet írta volna őket. Különös.

                        

Én már annyi mindent megtanultam, de úgy érzem semmit sem tudok. pedig, már ha csak látom a hajnali fény első sugarait, mosoly költözik arcomra, pedig ha hallom az eső csendes dobogását, tudom, hogy a világ szívének dobogása az, tudom, hogy napkelte előtti utolsó óra a legsötétebb, tudom, hogyan értékeljem az embereket, tudom, hogy hibázhatok és hibázom is.

Mert ember vagyok és nem tökéletes lény.

Tudom, hogy mindenki fél a kudarctól és már tudom, hogy mindenkinek megvan a maga története. Tehát nekem is.

Még nem tudom, hogyan halljam meg a szívemet, de már tudom, hogy vannak jelek, amiket fel kell ismerni, és tudom, hogy nincsenek véletlenek. 

Lehet, néhol tévesek az értelmezéseim, de ettől lesznek azok a saját igazságaim.

Persze tanulhat az ember tudományokat is, tanulhatja a biológiát, a matematikát, de ezekkel nem lehet mindig megérteni a világot, mert a világ nem értelemmel érthető nyelven beszél.

 Én sem hittem ebben, mosolyogtam, biccentettem. De így belegondolva, elmével elemezve, igen, lehetségesek ezek a dolgok és hinni akarok, márpedig: "Ha hiszel benne, mit számít, hogy igaz-e?"

Akarok élni, akarok kíváncsi lenni, mint régen és azt hiszen jó támpontokat jelöltem ki a folyton kanyargó utamhoz! Köszönöm mindenkinek, akik tanítottak  valamit az úton, akik nevemen nevezetek, akik olykor leteremtettek, akik sürgettek, akik marasztaltak.

Voltak ilyenek? Kikkel találkoztam az út folyamán? Emlékszem arcokra, szavakra, néhány névre... Ez egy része volt az utazásnak, mely talán lezárult. Talán új ösvények jönnek, s nem leszek farkamba harapó kígyó többé, mert új támpontok jönnek, s fejlődni fogok, s ha én fejlődök, akkor körülöttem is fejlődik majd a világ, talán...

        
  

Nem vesztettem el a hitem, csak egy időre megtorpantam, feltettem pár kérdést, és mivel nem kaptam rögtön választ hát vártam, vártam és közben, noha időt vesztegettem megfigyeltem magam, a környezetem, és kerestem azt, amivel megmagyarázhatom a megmagyarázhatatlant, természetesen ez nem sikerülhetett, s úgy éreztem kihunyt belőlem a fény, de csak takarékon égett, új kérdésekre, új felismerésekre vágyott, tűzifa gyanánt. Most ennek jött el az ideje, az új keresésének, a gyermeki kíváncsiságnak.

Tudom, fogok még csüggedni, fogok bosszankodni, szeretni és sírni. Ezek emberi dolgok, nem vagyok és nem is leszek isteni lény. Csak maradjak ember, az elég nekem...

A fejlődés útján, új csodákat látván, azt hiszem újra fogom hallatni a hangomat....

     

Az orális szex megalázó lenne (a nőknek)?

Találtam egy cikket..ami elgondolkodtatott:

Először is azzal szeretném kezdeni, hogy minden más volt kb. egy hónappal ezelőttig...

Sokszor voltunk együtt és sokat. Minden finom, érzéki, igazán csodálatos volt.
                   

Vad volt és mégis gyengéd. Minden érintése maga a menny. Mniden percemet vele töltöttem volna szeretkezve. Minden érintés, csók, ölelés, illat megérzése libabőrössé tett.  Kívántam és kívánom őt minden porcikámmal.

De ő sajnos nem...
Egy beszélgetésünk alkalmával megtudtam: ő nem szereti, ha kényezteti egy nő. Nem igazán dobja fel és emiatt kérdezősködni kezdtem nála, hogy ez mindig így volt-e, vagy csak velem érzi ezt így? És ekkor döbbent csendben hallgattam végig, hogy másokkal jó volt... Sőt! Még dícséreteket is kaptak azok a nők, akikkel szerette, igaz velük nem is élt együtt. Nagyon rossz érzés volt, a mai napig nem tudom ezt feldolgozni, fáj és elgondolkodtató...

Velem miért nem jó, mit csinálok rosszul, mi a baj?
Pár napos gondolkodás után  újra felhoztam a dolgot. Rákérdeztem újra.

Válasz:
Ez a nőknek megalázó. Mindenki, akivel addig együtt élt, megalázónak tartotta, de ők fogadták az ő kényeztető száját. Nekik ez nem volt alázó, szégyen. Ők nem akartak neki örömet okozni?

                
Hát..igen....érdekes.Mint már írtam a "francia" is művészet!!!
Sok NŐ meg sem teszi,vagy ha igen,csak a partner kedvéért...
Viszont..csak tudja "jól csinálni" aki szereti...élvezettel teszi...és a szerszám a kezébe az öröm forrása,nem pedig egy kényszerhelyzet eszköze.
Sokszor egy jó "francia" többet ér mint egy szex.


Amikor a gyanútlanul tévéző kedves elé lopakodunk...és csak azt veszi észre..hogy már nem tud az adásra koncentrálni....mikor lekaparja a falról a tapétát...és azt érzi..elönti a forróság...és a libabőr végig fut a testén.,..na igen...szeretem  nézni az arcát..miközben a csúcsra juttatom....Hm..
Vannak dolgok,amiket érdemes tökélyre fejleszteni....:)