A könyvek megtanítják, hogy vannak álmok és vannak rémálmok. Van, ami beteljesül és van ami nem. A valóságot mutatók néha szürrealisztikusak, és olykor a fantázia szüleményei olyanok, mintha az élet írta volna őket. Különös.
Én már annyi mindent megtanultam, de úgy érzem semmit sem tudok. pedig, már ha csak látom a hajnali fény első sugarait, mosoly költözik arcomra, pedig ha hallom az eső csendes dobogását, tudom, hogy a világ szívének dobogása az, tudom, hogy napkelte előtti utolsó óra a legsötétebb, tudom, hogyan értékeljem az embereket, tudom, hogy hibázhatok és hibázom is.
Mert ember vagyok és nem tökéletes lény.
Tudom, hogy mindenki fél a kudarctól és már tudom, hogy mindenkinek megvan a maga története. Tehát nekem is.
Még nem tudom, hogyan halljam meg a szívemet, de már tudom, hogy vannak jelek, amiket fel kell ismerni, és tudom, hogy nincsenek véletlenek.
Lehet, néhol tévesek az értelmezéseim, de ettől lesznek azok a saját igazságaim.
Persze tanulhat az ember tudományokat is, tanulhatja a biológiát, a matematikát, de ezekkel nem lehet mindig megérteni a világot, mert a világ nem értelemmel érthető nyelven beszél.
Én sem hittem ebben, mosolyogtam, biccentettem. De így belegondolva, elmével elemezve, igen, lehetségesek ezek a dolgok és hinni akarok, márpedig: "Ha hiszel benne, mit számít, hogy igaz-e?"
Akarok élni, akarok kíváncsi lenni, mint régen és azt hiszen jó támpontokat jelöltem ki a folyton kanyargó utamhoz! Köszönöm mindenkinek, akik tanítottak valamit az úton, akik nevemen nevezetek, akik olykor leteremtettek, akik sürgettek, akik marasztaltak.
Voltak ilyenek? Kikkel találkoztam az út folyamán? Emlékszem arcokra, szavakra, néhány névre... Ez egy része volt az utazásnak, mely talán lezárult. Talán új ösvények jönnek, s nem leszek farkamba harapó kígyó többé, mert új támpontok jönnek, s fejlődni fogok, s ha én fejlődök, akkor körülöttem is fejlődik majd a világ, talán...
Nem vesztettem el a hitem, csak egy időre megtorpantam, feltettem pár kérdést, és mivel nem kaptam rögtön választ hát vártam, vártam és közben, noha időt vesztegettem megfigyeltem magam, a környezetem, és kerestem azt, amivel megmagyarázhatom a megmagyarázhatatlant, természetesen ez nem sikerülhetett, s úgy éreztem kihunyt belőlem a fény, de csak takarékon égett, új kérdésekre, új felismerésekre vágyott, tűzifa gyanánt. Most ennek jött el az ideje, az új keresésének, a gyermeki kíváncsiságnak.
Tudom, fogok még csüggedni, fogok bosszankodni, szeretni és sírni. Ezek emberi dolgok, nem vagyok és nem is leszek isteni lény. Csak maradjak ember, az elég nekem...
A fejlődés útján, új csodákat látván, azt hiszem újra fogom hallatni a hangomat....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.