Az elmúlt napokban, valamiért( :) ) derűs könnyedség lepte el a lelkem; tollpárna a vállamra támasztva. Csak oldalra billentem a fejem, s ébren álmodom. Mert új álmok garmadája mindig jön, nem számít ki hányszor és hogyan töri össze az ember lélekbirodalmát. Ennek valahol örülök, ha szomorkodnék az sehova sem vezetne, legalábbis úgy gondolom - néha (néha nem) -, hogy nincs értelme térdeim közé szorítani a fejem.
Lélekharangokat volna kongatni jó... De most csak csendesen csilingel valami belül. Furcsa dallam, különös sóhajok. Száguldani volna jó... Élni volna jó...
Különös... Míg azt hittem bezárva vagyok, valójában csak megkötözve ültem. Én magam csináltam a csomót, de jól esett levágni. És most? Most szabadon lélegezhetek. Nem szorítja semmi... mellkasom. Vagyis... Hazudok... Szorítja: Tetteim súlya. De ez valahol édesebb teher...
Énekelni akarok, festeni, írni, sóhajtani. Egyetlen szóval világok kapuját nyitni meg. ................................
A szívem szeretetével, vágd (tépd) ketté a rajzom, mert azt hiszem olyan vagyok mint te ...Le kellene rajzolnod…Sosem sírtál, azt hiszem, mégis könnyesnek láttam a szemed.Akarni fogom a melegséged, hogy biztonságban érezzem magam.
Nem rajzolok addig, míg nem tudom, itt az én időm.Hosszú éltet éltem, le kellene rajzolnom magam.Valaki megment…
A szemeid elmondják a mesét, nem kérdezem meg többé…........................:)
Az idő megmutatja majd, hogy az utolsó szó enyém…...........
Megáldva olyan szemmel, ami úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, lerajzolnál?.......♥
Nem vagyok különb másoknál. Mindenki ember akárcsak én. Ha meztelenül megállnánk egymással szemben, senki meg nem mondaná ki az úr és ki a szolga.
Nincsenek urak és szolgák. Rangok és jelvények és ruhák vannak. Emberi butaságok. De egy sötét szobában ki mondja meg, ki kicsoda?Mit ér a név? Attól még senki sem lett jobb, vagy szebb, vagy okosabb. Mindenki olyan, mint én. És én olyan vagyok, mint bárki más: ember; nincs ott a "talán több annál".
Leülnénk egy padra, és beszélgetni kezdenénk, mint két ismeretlen. Kinek lenne joga megmondani, melyikünknek van több joga élni, vagy halni? Sohasenki...
Három másodpercig tart, hogy kimondjam, Szeretlek. Három óráig tart, míg elmagyarázom, s egy életbe telik, míg bebizonyítom.
Busz, reggel, tömeg, undor...
Senki nem figyel senkire...
De mégis itt is fellelhető egy csoda...
Miért vagyunk oly bizalmatlanok másokkal? Miért ne ülnénk le valaki mellé csak mert "más..." csak mert mondjuk olyan a szakálla, hogy az egész arcát takarja, s szemüvege nagyjából úgy hat, mintha egymásra pakolnánk 10 nagyítót kicsitől a nagyobbig.
és akkor?
Ő is ember mint mi. Se több se kevesebb...
Hát nekem van vér az ereimben, s leültem mellé. Nem szólt... hallgatott, elővettem a könyvem, s miközben olvastam egyszer csak az ölembe pottyant egy cukorka, az idősödő férfi rám mosolygott s ő is bekapta a saját édességadagját. Megköszöntem, biccentett.
Jól esett, el is tettem a papírt, hogy emlékeztessen...
Mikor leszálltam a buszról, még integettem is neki, láttam a bepárásodott ablakon, át, hogy visszaint, s mosolyog.
Szívmelengető élmények ezek, s csak mert előre ítélkezünk már le se ültünk volna mellé ugye?
Holnap veszek egy csomag cukorkát, s legközelebb én fogok neki adni, ha tehetem.
