Válaszok

"Ne kutass olyan válaszok után,amelyeket nem kaphatsz meg,mert nem tudnál együtt élni velük.
Az egyetlen cél,hogy megélj mindent."
(Rainer Maria Rilke)

A dal...

"Minden érzésnek, és minden gondolatnak, minden pillanatnak megvan a maga dala. Az a dal, ami akkor szól, ha fáj, az ami az örömöt tetőzi még jobban, és ami elgondolkodtat, megsimogat, kérdez, és válaszol.
Minden gondolat értékes. Kell. Minden gondolat értelmet szül, érzéseket, és valakinek egy gondolatán valaki elmereng, talán csak egy pillanatra, talán hosszú időn át. Mély nyomokat, emlékeket hagyhat egy-egy mondat, amire jólesik vagy éppen nehéz emlékezni. Lényegében fontos volt, az ember is, aki mondta, vagy csak a mondat. Nem is tudom. Azt hiszem az ember, mert ha nem lett volna fontos, talán a szavaira sem emlékeznénk. A szavak fontosak. Fontosak a mondatok is. Az őszinte szavak, és az őszinte mondatok. És még fontosabbak a mögöttük rejlő érzelmek."

Megnyugtat...

 "Érzékiségével elvarázsol,higgadtságával,biztonságot nyújtó közelségével megnyugtat........"

El kell hinned...

El kell hinned,hogy a simogató kéz valóban csak simogatni akar...hogy a szerelmi vallomás valóban csak szerelmi vallomás,nem több,nem kevesebb.Nem volna szabad minden mögött valami okot keresned,mert ezzel keseríted meg saját gondolataid.Természetesen csalódhatsz is,mert aki megnyílik az érzések világa felé,valószínű,hogy fog is.Mint ahogy bárki más.Sem többször,sem kevesebbszer.Fel kell ismerned,hogy tulajdonképp a gondolataid azok,amelyek féken tartják szenvedélyedet,és hogy ha a fájdalomtól félve sosem engeded meg,hogy elkapjon a vágy akkor csalódni sem fogsz,az igaz.De beteljesülni sem.


 

Megragadod...

Félreállsz vagy szembeszállsz? Megragadod vagy elszalasztod? Kibírod vagy abbahagyod...?

Félreállsz a lehetőségtől, vagy szembeszállsz vele? Megküzdesz azért, amit szeretnél, vagy inkább elszalasztod? Engem ez az életerő éltet, hogy mindig van lehetőség. Mindig van alkalmam, szembeszállni, megragadni és kibírni.
Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani, mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.
A sors erősebb az embernél, de az ember több a sorsnál...

Látom...amit látnom kell..érzem amit éreznem kell.. Erre születtem!

Lélektárs...

Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik akik vagyunk, nem pedig akinek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.

Szerelem

A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van. Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben. Erőfeszítést csak életünk fontos, de lényegtelen dolgai igényelnek, csak ezek “szerezhetők meg”. Ami valóban boldoggá tesz minket, azt nem lehet akarni, nem lehet célul kitűzni. Nem kell érte megdolgozni, nem kell érte fizetni. Mint derült égből a villámcsapás itt van. Életünk legelkeserítőbb, belénk nevelt léthazugsága az, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha valamit elérünk, megszerzünk, ha valaki vagy valami a miénk lesz, és ha nem, akkor boldogtalanok maradunk. És hiába tapasztaltuk meg akár százszor is, hogy az erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt szellemi javak nem tesznek boldoggá – öröm van, de beteljesedés nincs, mégis bedőlünk ennek a mélyen belénk táplált hazugságnak.

Boldogság nem a birtoklásban, hanem az elengedésben van. Ám ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint a szerzés. Ez utóbbinak jól bevált útjai vannak, ismerjük azokat, erre megtanítottak minket. Ám az elengedéshez egyszerűen nem értünk, sőt szégyennek, feladásnak, hűtlenségnek tekintjük. Sokszor az “erős” énkép teljes összetörése, a “mélypont ünnepélye” kell ahhoz, hogy elengedjük előítéleteinket, hogy tudatára ébredjünk eredendő boldogságunknak. Sokszor nem a fájdalom árán ébredünk erre, hanem megérint minket a létezés csodája: egy kis virág, egy gyönyörű naplemente, egy ember közelsége – és boldogok vagyunk. A vallásos szóhasználat ezt kegyelemnek, Isten ajándékának nevezi, amit nem lehet “kiérdemelni” egyszerűen jön, itt van és tele a szívünk, túlcsorduló a boldogságunk.

A szerelem ajándék. Mindent elsöprő, az egész embert felkavaró mély megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő előítéletek hályoga, gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk, mennyire felelt meg az addig megfogalmazott “ideálunknak” – legtöbbször semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettünk meg. Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a szeretetben való kiszolgáltatottságot.

A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek, vagy házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék. Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít. Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét – és akkor felrúgunk mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket – és ekkor vagy elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, anélkül csonka. Ez az egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak, akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. “Csak” annyi, hogy ő volt az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában, valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem “számít” semmi. Sem az, hogy milyen szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit szól hozzá észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk, önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódást. Már úgy érezzük, hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz. Felbukkan lelkünkben a félelem, a “mi lesz velem nélküle?” És a félelem arra sarkal, hogy a boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat. Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy “Te az enyém vagy”. 

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk. Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott minket az Isten a szeretet iskolájába.

A szeretetről (kettősségben élve )

Eszembe jutott pár gondolat arról,hogyan szabadulhatunk meg a kettősségtől,amely megakadályozza a valódi szeretet kialakulását.


(Tulajdonképpen az lenne a lényeg,hogy még testben élve belülről lelkileg is átéljük egymást .Ennek több akadálya is lehet.

Múltkor azt írtam,hogy az egyik akadály a félelem,ami így is van.

A másik akadály az,hogy tele vagyunk tudatalatti megoldatlan konfliktusokkal.
Bár úgy érezzünk nagyon-nagyon szeretünk,de ezek sajnos időről időre akadályozni fognak bennünket.Ezek láthatatlan parazitaként élősködnek,és megzavarják a lelki egyensúlyunkat.

Feltérképezésük és megoldásuk nagy munka,mindenkinek a magáé,sajátja.

Eszembe jutott egy harmadik akadály.Ez pedig a kettősség.

Amikor rálelünk a spirituális útra,és rajta is szeretnénk maradni,elérkezünk egy ponthoz.
Akár egyensúlyba is kerülhetnének a dolgaink,de mégse így történik.

A kettősség abból alakul ki,hogy választanunk kell,melyik útat követjük ezentúl.

Test szerint,vagy lélek szerint akarunk élni.

Aki még nem mer dönteni,szorongásokkal fog küzdeni,mert már felismerte hogy lélek szerint kellene élnie,és tulajdonképpen erre vágyik,és tudja is hogy ez lenne a helyes.
De a test,a földi gondolkodás még nem engedi át az irányítást,úgy érezheti az ember hogy kettévált( skizoid lett).

Ebben a huzavonában el léhet élni egy darabig,de ez nagyon sok fájdalommal fog járni.Nem tudni kinél mennyi ideig fog tartani.

A lélek majdnem kész arra,hogy átvegye az irányítást,és az embernek is az effajta élet lenne kedvére való,de az anyag lehúzó ereje igen erős,nem enged.
Még meg kell szenvedni a boldogságért,és a szeretetért,mert azt nem adják ingyért,kemény munka gyümölcse.

Két lovat nem lehet egyszerre megülni,vagyis csak egy darabig,mert az életünket egyre kényelmetlenebbnek fogjuk érezni.
Nézzünk magunkba!! Melyik gondolkodás a miénk? .A test szerinti,vagy a lélek szerinti? Azonnal rájövünk,hol is tartunk azt is látjuk,hogy mások hol tartanak.

Ha két ember találkozik egymással,és megszeretik egymást,az még önmagában véve kevés.
A kétféle gondolkodásmód ellentétes,és megmérgezi a legszebb kapcsolatot is.A lelki embernek gyakrabban vérzik a szíve,mert már magasabb szinten átélhetné a szeretetet,ha lenne egy lelki társa.

A lelki gondolkodás,és aszerinti élet lemondásokat követel.
De bármiről is lemondani hátrány,sőt kifejezetten káros,ha még nem tartunk ott.Ha erőltetünk bármit is,szakadék keletkezik bennünk,és visszakulloghatunk oda ,ahonnan elindultunk.

Nem válhatunk hamarabb tisztává,csak amikor eljött az ideje.

Lemondani pedig szívből kell,magunkért,és a másikért.

Változás

Azt mondják egy biztos ,mégpedig a folyamatos változás.

Ha sikerül felvenni a változás ütemét,könnyű dolgunk van.De ha ellenállunk,akkor sokat fogunk szenvedni.Az ellenállás félelmeket,gátakat szül,és nem enged tovább.haladni az útunkon,megreked az energia,nem tudjuk elengedni a múltat,és félünk a jövőtől,félünk az újtól,mert nem tudjuk mi vár ránk,ha ismeretlen vizeken evezünk tovább.

Sokszor érzünk magunkban megmagyarázhatatlan feszülséget,és azt hogy valaminek lejárt az ideje,csak a kényelem még fontosabb,bár már feszeget bennünket belülről valami megmagyarázhatatlan erő,és késztetés,csak esetleg nem tudjuk pontosan behatárolni mit is szeretnénk,vagy mi lenne az,amin változtatni kellene.


.Jó is a biztonságot adó  pocsolyában üldögélni, "boldognak" lenni a jól kiszámítható megszokottságban.


Nem is maga a változás félelmetes,hanem a közben előtörő félelmek,amiket nem ajánlatos elfojtani.


És eléggé ijesztőek azok a démonok,(félelmek), és váratlanul kísértenek,lecsapnak az emberre...Még mindig megtorpanok tőlük,( rövid időre) de nemcsak a sajátjaimtól,hanem a másik emberben lévőtől is..

Én úgy vettem észre,hogy ahogy fogynak,vagyis feldolgozásra kerülnek a félelmek,annál jobban nő az önbizalom( mert nem az az igazi önbizalom,ha mások adják kívülről), egyre jobban nő az ember hite,és a félelmek helyét átveszi a szeretet.

"Minden földi dolog alá van vetve a változásnak..A virágzást hanyatlás követi.Ez az örök törvény e földön.

A rossz átmenetileg visszahúzódhat,tartósan azonban nem lehet távoltartani.

Újra elő fog jönni.Ennek az elvnek a felismerése elkeserítheti az embert,pedig nem kellene.

Csupán arra kell ügyelni,hogy a boldog időszakban az ember ne zuhanjon teljes vakságba.Ha tudatában maradunk a veszélynek,akkor állhatatosak maradunk,és nem követeünk el hibát.Amíg belső jellemünk erősebb és gazdagabb,mint bármi,amit külső szerencse kínálhat,amíg belsőleg fölötte állunk a sors változásainak,addig a szerencse hű marad hozzánk."