Ébredés

 

 

 

Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az utcazaj behallatszik, jelezve, az élet körülvesz, még ha nem is akarok tudomást venni róla. A számítógép halk zümmögése már megszokott kísérője a mindennapoknak. A monitoron jelek, betűk. Emberek? Talán igen. Talán érző, vidám, elkeseredett, szomorú vagy csak gondterhelt tömeg. Talán őszinték, talán hazugok. Nem tudom. Csak reménykedem, hogy ők is azt szeretnék, amit én. Társaságot, meghallgatást, hogy oldódjon a magány. A magány, mely sok esetben nem csak fizikai, hanem lelki tényező.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában, a gondolataim foglyaként. Miben reménykedem? Hogy az emberek, akik a betűk és jelek sokaságát felém küldik, foglalkoznak velem? Hogy felvidítanak, ha szomorú vagyok, reményt adnak, ha elkeseredett? Hogy nem felejtenek el, ha pár napig nem látnak? Illúzió. Szép, de sokszor hamis illúzió. Sok magányos ember megpróbál mindenbe, és mindenkibe kapaszkodni, miközben úgy tesz, mintha minden rendben lenne körülötte, és csak azért járna egy beszélgetős oldalra, hogy a többiekkel törődjön.

Hogyan tudnék csoportokat meghatározni, hiszen mindenki más? Az egyik fontos számomra, a másik tanít, és megnyugtat, a harmadik felvidít, a negyedik tőlem várja mindezt, az ötödik… no, igen, benne csalódtam, mert becsapott… és itt vége. Nem nézem tovább, mert elmegy a kedvem tőle. Nem sokkal más a virtuális élet a valóságostól, csak abban különbözik, hogy nem látod a másik arcát, nem látod a másik szemét, amikor bármilyen gondolatokat továbbít feléd, s így kiszűrni sincs módod a valódi tartalmat. Elhiszed, amit a jelek továbbítanak feléd.
          
Reggel van. Egyedül ülök a szobában, hallgatom a zenét, amely még soha sem csapott be, amelyik valóban meg tud nyugtatni, vagy fel tud vidítani. Közben gondolkodom egyes eseményeken , pedig tudnom kellene, hogy saját magam teremtettem, hiszen én teremtettem meg a körülményeket, hogy így érezzek.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az ablakon túlról a napfény cirógatja az arcomat. Selymesen, vigasztalón. Félre a borús gondolatokkal, hiszen élek, és az élet gyönyörű. Meg kell látnom végre! Elfogy az idő visszafordíthatatlanul, ha nem használom ki a pillanatok adta gyönyört, a saját életemet. A zene szól, az ablakkal együtt a lelkem is kitárom, hogy beszívhassam a reményt, amely megcsillant újra előttem. Ez egy új nap kezdete. Tanulni akarok. Tapasztalni. Meglátni a jót és szépet. Élni és szeretni akarok! Mire várok hát?
Egy kattanás. A monitor jelei eltűnnek. A zúgás megszűnik. Helyette csend dobol a fülemben.:)