Az idő valójában nem létezik

Az idő valójában nem létezik, csak egy absztakt koncepció a fejedben. A jelen pillanat az egyedüli ami van. Kezdj valamit ezzel a pillanattal!Mark Twain egyszer megjegyezte, hogy szörnyű dolgokon ment keresztül életében, amelyek közül néhány meg is történt vele! Ugye mennyire igaz ez? Ha gyakran arra gondolunk, hogy mi minden megtörténhet, akkor borzasztóan megkínozhatjuk magunkat. Ha azonban a jelen pillanatra koncentrálunk (amin kívül nincs is egyebünk), akkor már nem is tűnnek olyan nagynak a problémák! Élj a jelenben!

Versike

 

Még szeretnék:
Némaságra csendet írni,
mély titkokat megsejteni.
Teli kézzel kéregetni,
önmagammal szembenézni.
Játékok között térdepelni,
még egyszer, őszinte hittel játszani.
Egyenes úton eltévedni,
esőcseppből könnyet inni.
Könnyű széllel elrepülni,
szörnyű percben mosolyogni.
Valamit neked mondani,
kezedből szeretetet venni.
Senki elől bujdokolni,
barátságot elültetni.
Szerelemben haldokolni,
még szeretnék: szerelemből csókot adni.

Mondták már...

Mondták már, hogy elkapnak Ha zuhanok..
Nos, megtanultam úgy esni, hogy ne törjem szanaszét magam..
Igazából azok az apró nyomások a mellkasomon, ott a bal felemen, ott-ott!
Valaki nálam járt..
Az apróbb lábnyomok sokkal többet nyomnak, nagyobb részt törnek, mint a zuhanás.
Tudod, ezek azok a lábnyomok, amelyeket a távozásoddal okoztál....

A virág...

 

 

Meglátsz egy szép virágot...haza viszed..örülsz neki,mert csodaszép és a leírása is tökéletes...illik a lakásodba. De a virág csak addig szép,míg gondozod...öntözöd...ápolod..addig ragyog...miután nem foglalkozol vele,a virág hervadni kezd...elveszití csodás színét..lekókadnak szirmai...fess levele lekonyul..elillan belőle az élet......lehet még érzed az illatát...de már korántsem a régi...virág...Kidobhatod...mert nem olyan,mint aminek elképzelted...rakhatsz másik virágot a vázádba...úgyis hiányozni fog AZ a virág..mert valamiért már akkor ott a sok virág közül is ŐT választottad.DE tudod mit????Dobd ki vázástul a virágot..ha már törődni sincs kedved vele!!!Dobd ki!!!Vagy adj tiszta vizet a virágnak...add vissza csillogását...hogy újra erőre kelhessen...Olyan szép legyen..mint amikor még gondoztad...

Furcsa érzés...

képzelet.....
már le sem kell hunynom a szemem, hogy lássalak
már jönnek elő a képek
mindegy, h nappal van-e vagy éjszaka, h süt-e a nap, vagy borult az égbolt
téged látlak mindenhol
téged várlak mindenhol
egy hullámzó tenger képe elevenedik meg szemeim előtt
furcsa, de érzem, h hozzám tartozik
tükröződik benne a hangulatom
hallom a hullámok egyenletes mégis időről időre változó morajlását
a nap már alábukott a horizonton, de még lágy, meleg színekben játszik az ég alja
kellemes, langyos szellő mozgatja hajtincseimet
a vízillatú levegő végleg kiragad a valóságból
pedig csak a számítógép előtt ülök és hagyom, h a gondolataim saját útjukat járják
nézem a vizet
érzem, ahogy a szelet felfogja mögöttem valami... valaki
te léptél mögém
derekam köré fonod karodat és hozzám simulsz
én csak nézem a tengert... az óceánt... igen, az Atlanti-óceánt
réges-régen jártam már ott
varázslatos a szürkület
mélyet szippantok a levegőből
kellemes
te pedig csak ölelsz és még jobban egymáshoz bújunk
jól esik a közelséged
mindig is erre vágytam
hogy csak egymáshoz bújva, szótlanul együtt legyünk
hogy érezzem, ahogy az idő megszűnik létezni
hogy ne kelljen gondolnom semmire, csak érezhessem a világot
érezhesselek téged
úgysem tudnék mit mondani
a szavak eddig sem működtek
hiányzol
érzem, ahogy szertefoszlik a kép szemeim előtt
még mindig a monitort bámulom
és valahol elmémben mégis a te arcodat látom
úgy érzem szétcsúszik a világ
furcsa játékot űznek velem a gondolataim
nem akartam rád gondolni, mégis mindig ott vagy bárhol járok
látom, ahogy rám nézel... mosolyogsz...
van valami a tekintetedben, de nem tudok rájönni mi az
örök rejtély vagy számomra
közel érezlek magamhoz
nem tudom miért
furcsa érzés
érzem, hogy valami hozzád vonz, valami nem hagy nem gondolni rád.
tudom, hogy nem vagy távol tőlem
de mégis hiányzol.

Beleszeretni úgy, hogy előtte évekig azt sem tudtad, hogy a világon van…

Beleszeretni úgy, hogy előtte évekig azt sem tudtad, hogy a világon van…

Meséltek róla, csak úgy meséltek, nem az volt a céljuk, hogy felkeltsék a figyelmemet.

Egyszer csak azt vettem észre, így ismeretlenül is vonzódom hozzá.

Pont olyan, amire szükségem van.

A vonzalom átalakult eszelős őrületté, mindenhol kerestem, mindenkitől kérdeztem, ismeri-e.

Sajnos az emberek, akiket megkérdeztem, nem ismerik, nem tudnak mesélni róla.

Végre találtam valakit, aki ismeri, azonnal kifaggattam. Csak jót mondott, még inkább bele lovaltam magam KELL nekem…

Ez az ismerősöm azt ígérte elhozza nekem, vártam izgatottan nap, mint nap. Időnként rákérdeztem, mi lesz már, de mindig mondott valamit, miért nem…

Alapból türelmetlen vagyok, ebben az esetben extrém méreteket öltött a türelmetlenségem is, már ott tartottam, nem is kell, keresek magamnak hasonlót, az is jó lesz, de most kell….

De hasonló sem volt, nem találtam, így kénytelen voltam várakozni. Egyik nap ismét rákérdeztem, ugye nem felejtette el mit ígért, azt mondja, nem felejtette el, de sajnos még várnom kell két hetet, mert megsérült, illetve eltörött… a többit már nem is hallottam amit mondott. Elkeseredve vártam a napok múlását, míg végre a mai napon sikerült a találkozás.

Tényleg elhozta nekem, én magamon kívül vagyok a boldogságtól, pont olyan amilyennek képzeltem, egyszerűen imádni való!

Most itt van velem, nagyon közel hozzám, gyönyörű, kellemes meleg és isteni finom illat árad belőle… imádom, tényleg, nagyon-nagyon.

Még szerencse, hogy nem kellett azon izgulnom, kölcsönös lesz e az érdeklődés…

 
 
 
   Az enyém nem telejsen ilyen, tűz piros, és egyszínű. Almasütő a hivatalos elnevezése. Az almát kimagozva, meghámozva kis darabokba kell beletenni egy kis fahéj, vaníliáscukor és viz van még benne. Látványnak sem rossz, de isteni illata van már most, azt mondja  a kolléganőm imádni fogom a sült almát...  

Álmomban

Álmomban - Nélküled

 

Álmomban elhagytál,
S összedőltek a világok,
Azt mondtad elfáradtál,
Kilépsz álmaimból.

Álmomban meghaltam,
Mert nélküled nem élhetek,
A táj is meghalt,
Mert nélküled nem létezhet.

Álmomban visszajöttél,
S láttad, elpusztultam,
S végre rájöttél,
Kellesz nekem!

Vannak szavak...

Vannak szavak,
Mik sosem múlnak el,
Vannak tettek,
Miket sosem feledünk el.

Vannak érzések,
Mik sosem halványodnak,
Vannak napok,
Mik sosem hanyatlanak.

Van a vágy,
Az örök kísértő,
Van a harag,
A megörjítő.

Van a türelem,
A végtelen,
Van az akarat,
A megtörhetetlen.

Vagy te,
Az elérhetetlen,
Vagyok én,
A menthetetlen.

A Hercegnő..:)

Volt egyszer messzi földön egy gyönyörű, önálló, magabiztos hercegnő,
aki egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn, a kristálytiszta tó partján környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy békát. A béka ráugrott a hercegnőtérdére, és azt mondta: "Oh, csodálatos Hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak. Ha megcsókolnál, ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor, Drágám, összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt, ahol főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket, és emiatt örökké hálás és boldog lehetnél.”

Aznap este, miközben a gyönyörű hercegnő könnyű vacsoraként fehérborban és enyhe hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában elmosolyodva így szólt: Én kurvára nem így gondolom. :D

Álmodni hívlak

Álmodni hívlak egy borús esős délutánon. Képzeld, hogy a felhőkön túl süt a nap. Ott repülsz széttárt karokkal a napfényben. Míg odalent minden szürke és komor, addig a felhőkön túl vár a ragyogó napsütés. Képzeld, hogy repülés közben meglátsz egy virágokkal teli dombot. Vágysz megérinteni a füvet, hogy illatával betemessen a milliónyi virág.
Minden vágyad hogy odajuss, de valami földöntúli érzés visszatart. Valami amit nem tudsz megmagyarázni azt súgja „Ne rontsd el az álmot.” Alig bírsz ellenállni a kísértésnek, de kíváncsiságod erősebbnek bizonyul. Látni akarod, hogy mi lehet a virágos réten túl.
Repülsz tovább míg meglátsz egy erdőt, közepén kis tisztás, csörgedező patakocska, madárdal itat át mindent a tisztáson. Mostmár végképp részese akarsz lenni az idillnek. Magad után hagytad az esőt és most akarod a tisztást. Érezni akarod, ahogy a friss fű csiklandozza a talpad. A kísértés nagy, de kíváncsiságod még nagyobbá válik, hogy mi lehet az erdő mögött.
Repülsz tovább míg elérsz egy tóhoz. Látsz egy pallót hosszan benyúlik a tó közepe fele. Csillogó ezüst tükör a tó felszíne. A parton egy őz iszik a vízből. Bent egy hang súgja „Ne add fel, repülj tovább!” de te nem hallgatsz rá. Közeledsz a parthoz. Már-már látod, ahogy végiglépdelsz a pallón, be a tó közepe fele. Már csak egy fel méter választ el attól, hogy lábujjaid megérintsék az aranyló homokot. Már csak centik. Milliméterek, és ahogy földet értél, talpad a szőnyeget markolja.
Visszatértél a szobádba. Odakint esik az eső. Eltűnt az ezüst tó, az aranyló homok, a palló. Nem maradt semmi a képzelet játékából.

Azt álmodtam ......

"Azt álmodtam hogy egy kéz siklik végig a tarkómon. És hirtelen ébredtem ez után. Nem volt kéz. Nem voltál te sem velem. Átfordultam a másik oldalamra, és belefúrtam a fejem a párnámba. Nem bírom. Akár még egy perc is nélküled és meghalok. Nem kapok levegőt ha nem vagy velem, és függetlenül a percek folyamatos egymásutánságától, minden szabálytalan és szétszórt. Semmi nincs a helyén, sehogy nem áll össze a napom. Hányszor de hányszor megesküdtem már hogy nem leszek soha ennyire szerelmes?! Hányszor ígértem meg magamnak, hogy óvom lelkem a fájdalomtól? De nem tehetek ellene. A génjeimbe van kódolva, hogy ha szeretek, azt csak tiszta szívből, teljes lángon égve tehetem. De már nem is bánom. Hiszek ebben. Naivan, törtetően és kiszámíthatatlanul hiszek a szerelemben. "

Kívánságaink...

„Van, hogy tehetetlennek bizonyulunk kívánságainkkal, vágyainkkal vagy ösztöneinkkel szemben, és ez gyakran elviselhetetlen fájdalmat okoz. Ez az érzés végig fog kísérni életeden; olykor megfeledkezel róla, olykor rögeszmeként telepszik majd rád. Az élet művészetéhez az is hozzátartozik, hogy képesek legyünk legyűrni tehetetlenségünket egy szerelmi kapcsolatban, képesek legyünk kiegyenlíteni egy erőfölényen alapuló viszonyt vagy lerázni magunkról az elnyomottság érzését. Ez nem könnyű feladat, mert a tehetetlenség gyakran félelmet szül - a félelem pedig kaput nyit a gyengeségnek, és aláássa egész viselkedésünket, az értelmünket, a józan eszünket.”

Amikor olyan messzire mentél,

 

" Amikor olyan messzire mentél, hogy képtelen lennél még egy lépést megtenni,

csak fele olyan messzire jutottál, mint amennyire képes vagy."

........ha felismerjük,.........

"Felülemelkedhetünk minden rosszon, ha felismerjük,

hogy csak addig van hatalma felettünk, amíg hiszünk benne.

Ha megtapasztaljuk ezt az igazságot, szabaddá válunk."

Mennyi kérdés??

 
Mennyi kérdés feszít, ölel,
mennyi lépés vezet közel,
mennyi idő mutat utat,
mennyi vízcsepp keres kutat

Mennyi bánat hullat könnyet,
mennyi tenyér markol földet,
mennyi álom sejtet vágyat,
mennyi sóhaj űzi mádat

Mennyi, mennyi érdes kérdés
mikor lesz majd megbékélés?

A megbocsátás...

 

A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.

Ha lelkedből élsz

Ha lelkedből élsz Ha a lelkedből élsz, több lehetsz, mint bárki más, Mint az, akit lehúz a földi csillogás. A lelked ragyogásra készült, De volt benne átirat. Próbára tettek, mit bírsz el, S minden küzdelmedre ezer szempár figyel. Csak figyeltek, de tudták: a próbád teljesíted majd! Te nem tudtad, kik vesznek körbe, Álruhás segítők, a karjukba emelők, De érezted, közel a cél, Próbád teljesülni látszik, Felnézel, már nem érdekel a földi pompa, a csillogás Egy éltet csupán az égi ragyogás!
Farkas Kata

Lehetne egyszerű, de nem. Ez bonyolult.

-Szeretsz?
-Nem tudom.
-Miért nem?
-Nem vagyok biztos.
-Kételyek?
-Azok.
-Akkor mit érzel?
-Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha elfutnék veled akármeddig, akárhova, csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem is tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok. Néha utálom, ahogy kinézel. De azt sem mondom soha.a lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet olyat tettél, amiért másnak nem jutna a bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem. Ez bonyolult.
-Akkor szeretsz?
-Azt hiszem.

Nem vagyok tökéletes lány

Nem vagyok tökéletes lány. A hajam nem áll mindig jól és gyakran elbukom. Ügyetlen vagyok, és néha összetörik a szívem. Van, hogy veszekszem a barátaimmal és vannak napok, amikor semmi se sikerül. De ha jobban belegondolok és egyet hátra lépek, akkor úgy érzem, hogy ez a különleges élet a valóság, és lehet, de csak lehet, hogy szeretek tökéletlen lenni.

Így lesz a kisgyerekből hős.

Én már láttam közelről, ahogy lement a Nap.
Madarak mellettem repülnek el, a szél engem simogat.
Engem takarnak a felhők én meg eltakarlak Föld.
Átadom a tetteim, hiszen én csak az ég vagyok.
Látom a szemed, látlak hogyha egyedül vagy.
Látlak, ha összejön, hogyha nem sikerül.
Tudod egyszer minden kiderül. Ez az élet!

Ismerős? Nem kell hazudni, hidd el így lesz a kisgyerekből hős.(...)

Szerintem hiába vártam, hogy leesnek a csillagok
De nem tehetek semmit hiszen én csak az ég vagyok.

Kavicsok

Ne feledkezz meg a színes kövecskéről, amit az út elején a kezedbe nyomtam, és ami csak a tiéd. Tőlem kaptad, hogy mindig tudd, ki vagy. Azért adtam a követ, mert az nem romlik el soha. Bele van írva az üzenetem, varázshatalmad titkos jelmondata. Szorítsd, és őrizd a markodban! Akármi történik veled, a varázskő megment téged minden bajtól, veszedelemtől. Ha megérted, mi van beleírva.

- Micimackó! Mi van, ha egyszer...-Andikának!!!

 Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk?
- Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene.
- Na igen-igen, úgy könnyű. De... ha nem lennénk együtt? Hogyha én máshol lennék?
- Jajj... de nem lehetsz máshol, hiszen nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor épp nem vagyok elég erős, vagy elég bátor? És kitől kérnék tanácsot, amikor nem tudnám, hogy merre tovább? Az nem fordulhat elő. Ha mégis eljön az idő, amikor nem leszünk együtt, akkor nagyon fontos, hogy megjegyezz valamit! Mégpedig, hogy bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb vagy, mint sejted és okosabb, mint véled. De a legfontosabb az, hogy ha el kell válnunk, én akkor is mindig veled leszek veled leszek.

A szem a lélek tükre

A szem a lélek tükre. Mennyiszer halljuk ezt a közhelyet. Lépten nyomon belebotlunk, és mindahányszor belebotlunk elsiklunk felette. Igazándiból bele sem gondolunk mit is jelent ez az egyetlen mondatocska. Talán még az eredetét sem ismerjük. Honnan van, ki az, aki ezt mondta? Aztán kimondjuk, ízlelgetjük a szavakat. A legszebb és legtisztább szavakat, mit valaha hallottunk. Szem, lélek, tükör. Ha egymás mellé tesszük őket egyetlen közös dolog jut eszünkbe róluk: ragyogás, csillogás. Ragyog a szem, tisztán csillog a lélek, és tündöklőn csillan a tükör a nap vakító fényében. És akkor kicsit jobban belegondolunk, hogy egy szó az mely hiányzik ezek mellől. Ez pediglen a könny. A könny melyről, nem tudjuk miért jön, csak érezzük időnként jó szabadjára engedni. A könnyről sok mindent elmondtak már mások, én azt szeretném elmondani én mit gondolok róla.
Ha a szem a lélek tükre, mert ugye vigyük tovább az előbbi gondolatot, akkor a könny mi lehet?azt gondolhatjuk, hogy amit szemünk befogad a világból lelkünkben csapódik le. A lélek, mint egy hatalmas érzelemgyár feldolgozza azt, és a Lélek-tanács elé kerül, kik az információk birtokában már tudják, hogyan reagálnak. Ekkor mozdul a szívben meg egy apró kis manó, kinek sietős mozdulatát érezzük, és mindent betöltő hangját, ahogyan kihirdeti a döntést. Ilyenkor azt mondjuk, valamit súg a szívűnk. Nem a szívünk súgja, hanem az a kis manó, ott a közepén, aki mondja és mondja lelkünk titkait.
Bánat az, mi legtöbbször mi a döntés tárgya. Ilyenkor aztán a szem, mely a világ felől hozta a híreket, és minden világi titkot megosztott a lélekkel, most ez a szem lesz az, mely lelkünkben megfogalmazódott bánatot könnyek formájában szabadjára engedi. A könnyek, a lelkünk megfoghatatlan fájdalmának kézzelfogható megnyilvánulásai. Az az ember aki soha nem sírt még, annak lelke kemény és érzéketlen, mert még nem tapasztalta meg a bánatot és a keserűséget.

Mindent megláthatsz, amelyet szem nem láthat.

Az őszi, meleg napokra, mikor még érezzük a már messze járó nyár melegét, ráhullnak a hideg, téli napok, amiben ha nincs melletted egy szerető kéz, aki ölel, s szívével, testével melegét, belefagysz a hófehér dermedtségbe. Belefagysz, s nyáron, a meleg, forrón égő napokba sem tudsz felolvadni. Egy dolog olvasztja fel az örök jeget, s az a szerelem, az érzés, a szeretet, bárki iránt is legyen… Forrón ég, először a szíveddel játszik, azt olvasztja fel, majd áttér testedre, ahol a melegség árad szét benned minden egyes érintésnél. Szíved forr, s csak nézel, nem tudni, mit, s gondolataid mind a szeretett felé száll. Őrülten lehet ilyenkor szeretni, a szív minden szeretetével, ölelni, nem csak a kézzel… á, azt mindenki tud… De a szívvel, a szemmel, a szeretettel ölelni, az már valami… Ha érzed azt, amit csak egy tiszta szív érezhet, mindenen túlléphetsz, mindent megláthatsz, amelyet szem nem láthat.

A legszebb könnycsepp

"Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza."

Ilyen Téged kedvelni.....

Nem látlak, mert de nem is kell, hiszen ismerem arcod minden rezdülését...
Elképzelem, hogy kinyitod szemed, mélyén ezernyi kis szikra gyúl, ahogy mosoly ragyog fel benne, amitől apró szarkalábak jelennek meg szemed sarkában.. végül elkomolyodsz, mert én nem nevetek veled.
- Mi van?- kérdezed, és pillantásod aggódva fürkész.
Megrázom a fejemet, csak egy pillanatra belül valami fájt...
Érzed ezt, és tudom, hogy ezernyi kérdés kavarog most benned, talán átkozódsz is éppen, mert nem érted... nem érted, hogy egyik pillanatról a másikra hogy változhat meg minden.
Ó, ha el tudnám mondani, ha szavakba tudnám önteni a hirtelen felvillanó kép okozta félelmemet.
Az őszinteség, mely kapcsolatunk alapköve, megköveteli tőlem a választ...
Habozom, és mikor végre megvallom félelmeimet- kimondva nevetségesnek tűnnek, hiszen itt vagy s bármikor hozzád érhetek..., elbújhatok védelmező karod ölelésében...
Amint megteszem illatod beborít, kezed gyengéden simogatja a hátamat..
Más talán azt hinné, hogy nem vagyok boldog, pedig minden veled töltött percben olyan végtelen örömöt érzek, ami szavakban nem kifejezhető. Szívem táncot jár, s vele minden egyes dobbanással melegség árad szét bennem... ez a forróság pillangóvá lesz- s lényem legmélyéig hatol.
Hát ilyen téged kedvelni...
Félelem és öröm furcsa kavalkádja ez.., amely hol nevetés, hol félelem könnyeit csalja elő belőlem.
Vajon túlzás- e?..
Türelmetlen vagyok, belül valami sürget - most akarom megkapni a feleletet, hogy jól csináljam...
Birtokába akarok jutni annak a tudásnak, amely most nem lehet az enyém, mert- ó, hiába- az idővel nem lehet versenyt futni...
Miért vagyunk ennyire különbözőek?
Talán pont azért, hogy kiegészítsük egymást, hogy ott, ahol én kételkedem- te higgyél kettőnk helyett is, s ahol te feladod- ott én reméljek...
Te csendes vagy, én néha túl harsány, amikor engedsz én makacskodok.. Féltve őrzöm kincseimet,te pedig mindent a lábaim elé szórsz...
Így van jól?
Közelebb húzódom hozzád, vonz a belőled áradó meleg, a nyugodtság..
Lassan lecsukódik a szemem, pedig küzdöm ellene, mert még annyi mindenre nem tudom a választ.
Az idő nem a javamra múlik - makacsul őrzi titkait. Szeretnék a jövőbe látni, s mégis félek, mert lehet, hogy fájna a pergő képek sokasága...
Azt hiszem jobb, ha bizonyos dolgokat nem tud az ember...
De egyben biztos lehetsz - amíg félem a nélküled eltöltött jövő gondolatát - addig kedvellek  igazán...

A SZERETETBEN AZ A LEGFÁJDALMASABB, HOGY EGYEDÜL NEM MEGY..." Müller Péter

„A szeretet nem édes dolog.
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő.
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk: nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet.
A valódi szeretet két ember között a létező legnagyobb dráma.
Ahhoz, hogy szeresselek, valakit föl kell áldoznom, de legalábbis el kell némítanom magamban az ellenállását.
El kell jutnom odáig, hogy "elengedjem a fát".
És ahhoz, hogy szeressél, le kell, hogy győzzek benned valakit, aki nem akar szeretni.
Mindketten "fogjuk a fát".
Két görcsös "önmagam".
És most jön egy "véres" kérdés.
Szeretetnek lehet- e nevezni azt, ami nem kölcsönös?
Én szeretlek - de te engem nem szeretsz.
Vagy fordítva: szeretsz, de nem tudom viszonozni.
Ez szeretet?
Sokáig úgy véltem, hogy igen. Osho azt mondta, a szeretet olyan, mint a virág illata: akkor is árad belőle, amikor nem jár arra senki. Ha én szeretek, s ez árad belőlem, mint a virágillat, az már elég, a többi mások ügye. A szeretet: adás, sugárzás, benső állapot…
Nem hiszem!
Ha két ember között, egy családban, egy népben, vagy bárhol, a szeretet nem kölcsönös, ott nincs is. Hiába szeret az egyik, akár olyan intenzitással is, mint Jézus Krisztus, ott a szeretet nem tud létrejönni, csakis az üldözés, a gyűlölet és a Golgota.
Hiába szeretlek - ha te nem szeretsz.
Hiába engedem el a fát - ha te nem engeded el.
És hiába leszek önzetlen, hiába jutok el az eszmélés akár isteni szintjére, ahol már átélem, amit te még nem élsz át, hogy "én benned vagyok, s te énbennem" - hiába szeretlek -, ha nem engeded el a fádat, nem történik semmi.
A SZERETETBEN AZ A LEGFÁJDALMASABB, HOGY EGYEDÜL NEM MEGY..."

Müller Péter

A szerelmet csak sérteni lehet, megölni nem....

Tudod, azt hiszem, aki szeret, az nem tud bántani.
Még ha akar, akkor se.
Ha a másik érdekében szeretné tenni,
akkor se.
Ha azt a másikat fel akarja rázni,
akkor se tud bántani.
Ha attól a másik szárnyakat kap, akkor se.
Ha az okozott fájdalommal rejtett kincseket kotor elő, akkor se.
Mert a szerelem mellett minden eltörpül.
A szerelem nem eszköz,
minden más eszköz a szerelemért.
Mert aki szeret, az nem tud mást, csak simogatni.
Mert, ha a kéz ütne, a szerelem lefogná,
ha a száj szava sértene,
a sértő szót a szerelem selyembe csomagolná.
Mert az ember életében legfontosabb a pillanat,
az a pillanat, ami van, és azt nem szabad elrontani.
Mert nem éri meg, mert a pillanat maga az élet.
Mert a simogatás ragyogtatja, a bántás elrohasztja a pillanatot.
Az életet.
Akkor se tud bántani, ha valaki csacska módon képzeli,
hogy azzal meggyógyítja a másikat,
ha megöli benne a szerelmet.
A szerelem nem betegség, hogy gyógyítani kell,
Hogy ne fájjon, inkább pusztuljon.
A szerelem az egy állapot,
méghozzá a legmagasabb rendű állapot.
Erősebb a távolságnál, az időnél, az akaratnál.
Erősebb az embernél, erősebb a bántásnál.
A szerelmet csak sérteni lehet, megölni nem,
Mert attól is csak erősödik.

Lelki vívódásaim....hóesésben....

Régi - régi szám....Az élet ismétli önmagát.....Mikor tizenéves voltam..ugyanúgy itt ültem az emeleten a szobámba..néztem ki a hatalmas üvegportálon..akkor is szakadt a hó és nagyon szerettem volna valamit...talán szomorú voltam..vágyakozó...csoda váró gyermek...azt hittem,ha 1éves leszek...majd azt csinálok,amit akarok...de jó lesz...szerelmes voltam..és képzeletbeli szálakat szövögettem....és a hóesés pillanata boldogsággal töltött el..ugyanakkor szomorúsággal.Most ugyanúgy itt ülök a szobámban....majd 20év elteltével..ugyanúgy nézem a hóesést a nagy üvegportálon keresztül....és úgy érzem,ugyanaz a kisgyerek vagyok,aki voltam...sok keserű és sok boldog tapasztalat megélése után is....hallgatom ugyanazt a zenét...Bad Boys Blue...ugyanúgy álmodozom és reményekkel teli lufbalonokat gyártok,,melyeket felengedek az égbe.,..hagy repüljenek..az álmaimat engedem magasan röpülni....elveszni a hópelyhek között...találják meg az útjukat..minél kevesebb szenvedést hozva...inkább már boldogságot remélve....mert annyi mindenen túl vagyok..és még mindig kidobják a sziklákat elém..mikor azt hinném..megjártam az Anktartiszt...jéghegyeket másztam meg...mély sebeket szerezve...vérző...nehezen begyógyuló sebektől gyógyulva...megjártam a tűzzel borított erdőt..ahol néha az életemért kiáltottam..hányszor megfulladtam...míg kiértem a tisztásra..hányszor megégettem magam...a fájdalomtól ordítottam és zokogtam....de mentem tovább...ha kellett térdencsúszva...mert nem adhattam fel....tisztásra érve az égbe kiáltottam...:

Kormos arcom ki mossa le???Ki segít felállni???Aztán rájöttem,ha én nem segítek magamon,senki sem fog.Ültem szép hajón...amikor azt hittem..végre élvezhetem a víz hullámzásának morajlását...és óriási csatáját..mikor nagy szél kerekedett és a hullámok felcsaptak a fejem fölé....megtépázta hajómat....megszaggatta árbócait.,..csak kapaszkodtam és elmerültem...víz alatt voltam sokáig....de kűzdelmemben még észrevettem az óceán belső világát...az ott úszó élőlények üzenetét...hogy látod????A víz gyönyörű....mélységei vannak...minden benne van.....az élet és a halál....rajtad múlik....hogy viszonyulsz a vízhez...kapálózol és egyre mélyebbre süllyedsz..vagy elengeded magad és hagyod ,hogy a víz a felszínre hozzon....Igen tudom..az a legjobb verzió..hogy hagyom ,hogy kimosson a víz a partra....Levegőhőz jutva....zilálva...de élni...zokogni...és a víz mélységeit megismerve értékelni...ami a felszínen van...de tudni..mit rejt a mélység...Talán kikecmeregtem a vízből...Látom magam,ahogy fekszek a parton...remegek fázok.,,,megtépázott a kűzdelem....még mindig kűzdők....csak már magamba mélyen...nem láthatod...csak a szememből kiolvashatod...Kinyitom a szemem...és próbálom észrevenni...hol vagyok...milyen tájra sodort a víz....maradt rajtam még ruha???Vagy úgy fekszem itt a tenger habjaiban..magzati pózban..ahogy megszülettem..tisztán...ruha nélkül....igen..így fekszem...nem baj nem lát senki...csak önmagam vagyok és az érzéseim...ítéleteim...önmagamról alkotott képem és az álmaim...amelyekről magam rendelkezem,hogy hagyom e megvalósulni.Szép lassan felállok...és megfordulok.Visszatekintek a nagy mélységes már nem háborgó tengerre...mely ide juttatott...mOst milyen szép és nyugodt...szinte a hullám is lábujjhegyen mozog....kisütött a nap....KI gondolná,hogy ez a gyönyörűséges látványba illő vízrengeteg milyen rombolásra képes...nem tudod felvenni vele a versenyt...ellenállsz...összetör...nincs erősebb nála...de megmutatja jó oldalát is...megmutatja..hogy tud lágyan ringatni....simogatni....szeretni...rajtad múlik...hogy állsz hozzá.mit gondolsz róla....elismered őt vagy megtagadod...hisz a víz nem más mint saját érzelmeink megtestesítője.....Fekszem a homokparton ..megszárított a nap sugara..még mindig úgy vagyok..ahogy megszülettem,,meztelenül...ugyanaz a védtelen gyermek...aki voltam...elfáradtam a kűzdelembe...kijöttem a vízből...talán volt egy láthatatlan kéz...amely kivezetett...ami el nem engedett....azt a kezet annyira erősen szorítottam,hogy szinte húsig martam...pedig ha gyengébben fogom,ő akkor sem engedett volna el..de én nagyon féltem..és nagyon szorítottam...sok lila folt lett rajta...a szorításom néha keserű volt neki...nem értette miért szorítom ennyire,,hát nem bízom benne???????Tudhatnám,hogy nem enged el....fontos vagyok neki...és bíznom kell benne....nem szorítani annyira a kezét....mert Ő is sok sebet hordoz....

Ülök a szobámban...nézem a hóesést....hogy mit érzek???Elmondhatatlan....egyszerre vagyok boldog és szomorú.,.Talán mert az élet iskolájában egy olyan fejezethez értem a könyvben..ahol a türelmet tanítják.....rettenetesen nehéz számomra....földön kúszom néha kínomban...szenvedek saját türelmetlenségemtől....de tanulnom kell...mert a boldogságot nem adják ingyen....és karnyújtásnyira van....Nézem a hóesést...hallgatom a zenét....és időnként könnyezem....,mert az ujjászületés nagyon fájdalmas..mint ahogy egy gyermeknek életet adni is az.....Most Én kell hogy ujjászülessek....Összekuporodom és fogom a biztonságot nyújtó kezet....mely le kell,hogy romboljon,hogy újra tudjon építeni.......Szeretem!.......................................
                    

....megértett mindent.

Volt egyszer egy udvar, amelynek kerítése mögött egy kutya és a gazdája laktak. A kutya a kerítés mögött üldögélve egész nap szorgalmasan őrizte az udvart és unalmas óráiban is figyelgette a kerítés mellett elhaladó járókelőket. A járókelők többnyire ügyet sem vetettek a csöndes kutyusra, kivéve Kergemergét, aki minden nap, mikor elhaladt az udvar előtt, megállt a kerítésnél és barátkozott vele. Szólítgatta, pisszegett neki, sőt a kerítésen átnyúlva sokszor megsimogatta a fejét is. Mivel a kutyának - az udvarba kerülése előtt - elég hányattatott sorsa volt, minden nap alig várta, hogy Kergemerge újra megjelenjen és tovább simogassa, szelidítgesse. Nagy dolog volt ez neki, hiszen azelőtt, mikor az utcán kóborolt, az emberek többnyire elzavarták és egész addigi életében többet látott suhanó botot, ostort és szíjat, mint simogató kezet. Volt, hogy gyerekek konzerves dobozokat kötöttek a farkára és úgy űztek gúnyt belőle végighajszolva az utcákon, volt, hogy felnőttek, akikhez menedéket kérve csapódott, sintérrel vitették el szörnyű helyekre, ahonnan csak nagy nehezen tudott megszökni és tovább kutyagolni az ismeretlen felé. Mivel nem volt sem fajtatiszta, sem szép, jóval kevesebb esélye volt arra, hogy simogatást vagy megbecsülést kapjon. Szőre piszkos volt és ragacsos, lelke összetört.

Mielőtt új gazdája befogadta, teljesen reménytelenül botorkált az esőben a kertek alatt, igyekezve elkerülni, mind az embereket, mind szerencsésebb kutyatársait.

Kergemerge simogatása és játékos hangja tehát egy addig nem remélt ajándék volt számára.

Mivel a kerítésen egy apró lyuk tátongott, hamarosan azon keresztül dugta ki fejét, ha megjelent Kergemerge és halkan szuszogva tűrte, hogy fejét simogassa, sőt időnként a lyukon kibújva még játszott is új barátjával és örömmel hozta vissza neki az elhajított labdákat. Így ment ez napokon, sőt heteken keresztül, azonban a portát sosem hagyta el, a hancúrozás után mindig visszabújt a lyukon és onnan búcsúzott Kergemergétől. Kergemerge  szerette volna magával vinni új játszópajtását. Úgy gondolta, nála jobb sora lenne a kutyának és ő maga is boldogabb lenne, ha a kutya az ő kertjében lakna. Többször próbálta elhívni, sokáig simogatta, sőt türelemmel beszélt hozzá, azonban a játék végeztével a kutya rendszerint visszabújt a kerítés mögé. Hogyan ment volna el gazdájától, aki befogadta akkor, amikor csatakokban lógott róla a sár, éhes volt, és meggyötört... Enni adott neki, bundáját kifésülte, sebeit bekötözte. Bár nem játszott vele az udvarban és bizony labdákat sem nagyon dobált neki, rendszeresen gondoskodott róla és bízott benne.

Kergemergének egy idő után elfogyott a türelme és egyre dühösebben próbálta elhívni magával a kerítésen túl rá váró kutyát, majd egyik nap a kudarcon felmérgesedve váratlanul rácsapott a kutya orrára is és úgy ment el. Másnap már meg sem állt a kerítésnél, hiába dugta ki neki ismét a lyukon a fejét a rá váró kutya. Kergemerge simogatás helyett  továbbment, anélkül, hogy egyszer is visszafordult volna hozzá. Az ezt követő napokon egyszer sem állt meg a kerítésnél, hiába is vakkantott felé egyre fájdalmasabban a szomorú kutya. Ahogy telt-múlt az idő, Kergemerge egyre ritkábban tűnt fel, és akkor is az utca túloldalán. Többet nem pisszegett a kutya felé és nem hivta játszani sem. A kerités mögül panaszosan felé ugató kutya hangjára nem reagált többé.

A kutya a kerités mögött üldögélve, évek múlva is szomorúan figyelte a járókelőket, mig egy napon, a keritésen kifelé hajtó rózsabokorra tekintve, amelynek kinyúló virágait a járókelők rendszeresen letépték és magukkal vitték, megértett mindent.

              Ksatriya (Sántha Balázs)

Amikor szomorú vagy

Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik. A szomorúság azért csúnya, mert elutasítjuk; önmagában semmi csúnya nincs benne. Amint elfogadod, látni fogod, milyen csodálatos, milyen pihentető, milyen nyugodt és csendes, milyen békés. Valami olyasmit tud adni, amit a boldogság sosem adhat meg. A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya. Te nem tudsz egyensúlyt hozni. Az - az egyensúly, amelyet hozol, hasznavehetetlen. Erőltetett. Az egyensúlynak magától kell jönnie; már ott van. Valójában, amikor boldog vagy, olyan izgatottá válsz, ami kifejezetten fárasztó. Megfigyelted már? A szív azonnal a másik irányba kezd indulni, hogy megpihenhess. Ezt szomorúságnak érzed. Ad egy kis pihenést, mert túl izgatott lettél. Gyógyító hatású, terápiás. Ugyanolyan, mint amikor nappal keményen dolgozol, éjjel pedig mély álomba merülsz. Reggel ismét friss vagy. A szomorúság után megint friss leszel, izgalmakra kész.

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

 

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
- lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
- lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
- efölött húnyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

 

Fodor Ákos: Jelentés-vázlat a jelenidőről

Valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elunok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök ö s s z e.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

Fodor Ákos: Vakvágta

Fodor Ákos: Vakvágta

Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
- s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.

Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, a végre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
- S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: i g e n.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!

A friss ablaküvegek ....

a friss ablaküvegek is
saját szobádat tükrözik:
befelé nyílnak, mint az álmok
- mutatva, mekkora a világod

/ Fodor Ákos: ÉJSZAKA /

Én soha másban...

Én soha másban
nem csalódom, csak saját
ítéletemben.

/ Fodor Ákos /

Annyira sok mindent akarnál kérdezni.....

Tudod milyen az amikor nem tudsz megszólalni a másik ember mellett és csak hallgatod a másik lélegzetét, szívverését, érzed az illatát? Annyira sok mindent akarnál kérdezni de nem tudsz mert leköt hogy megsimogasd az arcát, fogd a kezét, érezd minden mozdulatát. Beléd szerettem egyszerűen és tisztán

Egy kertnyi rózsa... hiányzik...

            

Egy kertnyi rózsa... hiányzik... Hiányzik az illata, a szirmok selyme, a léleksimogató bókolásuk. Hiányzik a tüskéjük. Karcoljanak meg! Fel akarok ébredni a téli lustaságomból ébren akarok álmodni. Ébren, nyitott szemmel. Szép leszel világ...!

és énekelni akarok, miközben hull az eső, és táncolni, míg meztelen talpam alatt nedves a fű, és hanyatt akarok feküdni, és úgy kacagni az égnek, és akarom, hogy a szivárvány egyedül az én lélektükreim miatt feszüljön odafent...

És...

Kergetni akarom a színek útjait... megmártózni a csodában, beburkolni vele testem és lelkem, hogy soha többé ne legyen kedvetlenség és bú a szívem mélyén. Hol is az igazi szabadság? A képzelet és a valóság határán, valahol... bennem... a határaimon, a képességeimen, a láncaimon, a megmászandó csúcsokon, a leküzdött és rám váró akadályokon túl. Akarom, akarom, hogy úgy és aképp legyen!

Hogy élünk mi kedveseim?

Én csak egyet tudok: nélkületek én sem élnék... Legalábbis nem így és nem eképp, és rossz lenne... Azt hiszem valóban megviselne. Mert most még van kivel kacagnom, van kit kirángatnom az esőbe, le a pokolba és felemelnem a mennybe. Vagy fordítva?

Valaki csak tudja az univerzum tükörképén...

Csak suttogjatok.Énem rosszabbik oldala néha kitör, néha tombol, de a részem, s amíg úgy érzem van értelme, legyőzöm újra és újra. Mindannyiunknak vannak belső démonai, mert így élünk mi.

Őrülten, szabadon, fékezhetetlenül, betörhetetlenül... Mert az sosem józan rab, ki őrült lélekben szabad.

Tudom...

Hinnem kell, hinnünk kell...

Csak melletted tudok rohanni...

Ha az ember megtalálta azt, amiben beteljesedhet, akkor sosem szabad feladnia azt. Hát te se állj meg minden göröngynél! Menj rendületlenül tovább! Ne kérd, hogy lökdösselek, nem lenne szívem... Csak melletted tudok rohanni, sem előtted, sem mögötted nem szeretnék lenni.

   Amikor legutóbb rád néztem, valahogy önmagamat láttam. Az ember társában mindig valahol saját képmását keresi. De te olyan különböző vagy mégis.

  Hát neked, mit hozott ez a megfáradtnak mutatkozó alak? Örömöt és könnyeket, de mi mást? Megsúgod, vagy hagysz találgatni?

   S hogy mit hoz majd a jövő számunkra? Nem tudom. Lehet nem leszek veled, csak eltűnök, ahogy az ősz is elillan sebtében, kopár fákat hagyva maga után. Nem vagyok én sem halál, se veszteség.. Összerándulok, s velem rándul a test. Elernyedek és a világ kiszélesedik.

   Hmm, talán eltűnök hirtelen?

  Vagy veled maradok örökre?

  Minden csak rajtunk áll! Élj, 

                                                 álmodj, 

                                                        harcolj velem... 

                      

  Feszítsenek a gondolatok. Nem bánom. Legalább van még mit adnom, kicsi-kincs egy láda mélyén. Hát legyen tiétek s enyém, arctalan gazdája leszek a lelkeknek.

     Ez nem a pokol, nem is mennyország...

                    "Ki ide belépsz, álmodd csak át más álmát..." 

              Legyünk teljesek, legyünk azok amik, éljünk örökké...

                                                                ...Éljünk...

                         ...örökké...

A gyerekkor szépsége

 

A gyerekkor szépségéről szeretnék neked mesélni. Annyi rege és nevető kacagás jutna eszembe. Én is voltam gyerek, s mint olyan, természetesen másnak láttam a világot. Szeretném hinni hogy a gyerekkor sosem vész el, csal átalakul. (közhelyek tárháza lettem?)
    Amit érzel, azt oszd meg. Valahol irigyellek, hogy még mindig őrzöd napsütéses szíved mélyén a kacagást, és hogy olykor előcsalogatod.  Megfogod valakinek a kezét s vele kezdesz végtelen vágtába. Vagy papírhajót hajtogatsz, és messze idegenbe engeded, hagy ússzon a Dunán.
   Hintázni én is szeretek. Az emberek nagyrésze elfeledi milyen "primitív" örömöket rejt ringani az éterben. Kacagva előre-hátra dűlni, vagy azt kiáltani a hátunkra símuló nyár gazdájának, hogy: "Magasabbra, magasabbra!"

Csak mert nem vagy itt,

   Csak mert nem vagy itt, ne hidd, hogy nem gondolok rád tündér. Színpadod legyen kettőnk titka. Én tudom, hogy milyen csodálatos is a varázs mely betölt. Tudom, hamarosan újra felbukkansz. Illékony barát, áttetsző hercegkisasszony, sötét mesék szószónoka.
   Mikor fejezed be a képet, melyet ígértél nekem?
   Mikor játszunk megint az őrület határán?
   Eltúlzott szavak, bocsásd meg nekem. De a feketén olyan szép a fehér, és a kalicka tárt ajtaja sem szabad hogy becsukódjon. Élet az élettel, halál az élettel, halál a halállal. Mind szép a magamódján. Melyik vagy te, s melyik legyek én?

Tudod, ez az egy sor, annyi mindent jelenthet.

 

 

Az embernek valóban vannak olyan pillanatai, mikor egy szó, egy mondat, vagy épp egy lírai sor magával ragadja lelkét, s nem ereszti. Félelmetes...
"Mások álmát, ne álmodd át..." - idézted te. Felkaptam a fejem, és jól esett volna kacagni.

Hiszen, ez a gondolat mindenkinek mást jelent.Tudod, ez az egy sor, annyi mindent jelenthet. De sosem fogod megtudni maga az író mire gondolt, miközben kanyargós betűkkel leírta. Elmélkedhetsz rajta, találgathatsz, de sosem fogod biztosan tudni. Talán ő maga sem értette, csak levéste, mert le kellett hogy vésse. Ilyen bonyolultak lennénk? Naná...

 

Sok néma a sivatagban...

 

 

Sok néma a sivatagban, és nincs atya és nincs isten... Mert senki sem jobb vagy rosszabb nálam. Nincs jogom ezt mondani... Nincs jogom ítélkezni, bár előszeretettel szoktam. De legalább belátom: nem így kellene. Ez a haladás első lépése. Remélem...

Nincsenek urak és szolgák.

Nem vagyok különb másoknál. Mindenki ember akárcsak én. Ha meztelenül megállnánk egymással szemben, senki meg nem mondaná ki az úr és ki a szolga.
Nincsenek urak és szolgák. Rangok és jelvények és ruhák vannak. Emberi butaságok. De egy sötét szobában ki mondja meg, ki kicsoda?Mit ér a név? Attól még senki sem lett jobb, vagy szebb, vagy okosabb. Mindenki olyan, mint én. És én olyan vagyok, mint bárki más: ember; nincs ott a "talán több annál".
Leülnénk egy padra, és beszélgetni kezdenénk, mint két ismeretlen. Kinek lenne joga megmondani, melyikünknek van több joga élni, vagy halni? Sohasenki...

 

Új álmok...

 

 

Az elmúlt napokban, valamiért( :) ) derűs könnyedség lepte el a lelkem; tollpárna a vállamra támasztva. Csak oldalra billentem a fejem, s ébren álmodom. Mert új álmok garmadája mindig jön, nem számít ki hányszor és hogyan töri össze az ember lélekbirodalmát. Ennek valahol örülök, ha szomorkodnék az sehova sem vezetne, legalábbis úgy gondolom - néha (néha nem) -, hogy nincs értelme térdeim közé szorítani a fejem.

Most szabadon lélegezhetek.

 

 

 

Lélekharangokat volna kongatni jó... De most csak csendesen csilingel valami belül. Furcsa dallam, különös sóhajok. Száguldani volna jó... Élni volna jó...

Különös... Míg azt hittem bezárva vagyok, valójában csak megkötözve ültem. Én magam csináltam a csomót, de jól esett levágni. És most? Most szabadon lélegezhetek. Nem szorítja semmi... mellkasom. Vagyis... Hazudok... Szorítja: Tetteim súlya. De ez valahol édesebb teher...

Énekelni akarok...

Énekelni akarok, festeni, írni, sóhajtani. Egyetlen szóval világok kapuját nyitni meg. ................................

Olyan vagyok mint te

 

 

 

A szívem szeretetével, vágd (tépd) ketté a rajzom, mert azt hiszem olyan vagyok mint te ...Le kellene rajzolnod…Sosem sírtál, azt hiszem, mégis könnyesnek láttam a szemed.Akarni fogom a melegséged, hogy biztonságban érezzem magam.
Nem rajzolok addig, míg nem tudom, itt az én időm.Hosszú éltet éltem, le kellene rajzolnom magam.Valaki megment…

Szemeid...

A szemeid elmondják a mesét, nem kérdezem meg többé…........................:)

Az idő....

Az idő megmutatja majd, hogy az utolsó szó enyém…...........

Lerajzolnál?

 

 

Megáldva olyan szemmel, ami úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, lerajzolnál?.......♥

Nincsenek urak és szolgák

 

Nem vagyok különb másoknál. Mindenki ember akárcsak én. Ha meztelenül megállnánk egymással szemben, senki meg nem mondaná ki az úr és ki a szolga.
Nincsenek urak és szolgák. Rangok és jelvények és ruhák vannak. Emberi butaságok. De egy sötét szobában ki mondja meg, ki kicsoda?Mit ér a név? Attól még senki sem lett jobb, vagy szebb, vagy okosabb. Mindenki olyan, mint én. És én olyan vagyok, mint bárki más: ember; nincs ott a "talán több annál".
Leülnénk egy padra, és beszélgetni kezdenénk, mint két ismeretlen. Kinek lenne joga megmondani, melyikünknek van több joga élni, vagy halni? Sohasenki...

Három másodperc

Három másodpercig tart, hogy kimondjam, Szeretlek. Három óráig tart, míg elmagyarázom, s egy életbe telik, míg bebizonyítom.
 

Már előre ítélkezünk...

Busz, reggel, tömeg, undor...
Senki nem figyel senkire...
De mégis itt is fellelhető egy csoda...
Miért vagyunk oly bizalmatlanok másokkal? Miért ne ülnénk le valaki mellé csak mert "más..." csak mert mondjuk olyan a szakálla, hogy az egész arcát takarja, s szemüvege nagyjából úgy hat, mintha egymásra pakolnánk 10 nagyítót kicsitől a nagyobbig. 
és akkor? 
Ő is ember mint mi. Se több se kevesebb...
Hát nekem van vér az ereimben, s leültem mellé. Nem szólt... hallgatott, elővettem a könyvem, s miközben olvastam egyszer csak az ölembe pottyant egy cukorka, az idősödő férfi rám mosolygott s ő is bekapta a saját édességadagját. Megköszöntem, biccentett.
Jól esett, el is tettem a papírt, hogy emlékeztessen...
Mikor leszálltam a buszról, még integettem is neki, láttam a bepárásodott ablakon, át, hogy visszaint, s mosolyog. 
Szívmelengető élmények ezek, s csak mert előre ítélkezünk már le se ültünk volna mellé ugye?
Holnap veszek egy csomag cukorkát, s legközelebb én fogok neki adni, ha tehetem.

Az igazi zene, ami belülről érint meg...

Ott lenni, egy dal születésénél olyan, mintha egy kibontakozó univerzumot szemlélnénk, mely egy üveggolyóban kavarog. Még néhol robbanások zajlanak a mélyén, és új csillagok születnek bele, de már maga a megformálódás is olyan... Fantasztikus.

Szegényes a szókincsem ahhoz, hogy le tudjam írni, amit őszintén sajnálok.

                

Vannak azok a leírhatatlan elmondhatatlan pillanatok. Csak a lüktetést és pulzálást érezni, míg a dobhártyánknak feszül egy dallam, majd váltás s jön a másik. Elveszted az érzékeid, majd újra felfedezed őket, végül csak kapkodod a fejed és magadban elengedsz egy istentelenül nagy elismerést, hogy "igen, ez az, amiért érdemes kivárni a végét". 

Ütem s rigmus egymás hegyén hátán... Kaotikus lenne, de mégsem az. Nem tudom visszaadni, de belül szomjazom rá. Bár ne lenne sohasem vége a váltásoknak.

Gyermek vagyok...

               

Azt tartom, az az igazi zene, ami belülről érint meg, cselekvésre késztet, néha nem is kell gondolkodni. Csak felkelti az ösztöneid, és egyszerűen többnek érzed magad bárminél, már csak azáltal is, hogy hallgatod...

Akkor vajon milyen lehet, amikor te magad játszod... El sem tudom képzelni.

Szerencsés vagyok, mert ilyen tapasztalatokkal gazdagodhatom. Szerencsés vagyok, mert az életemben kapok jót s rosszat, s képességeim szerint igyekszem megbecsülni. Igen, elismerem, rohadtul szerencsés vagyok! 

Oly keveseknek adatik meg az ilyen... És oly kevesen értik, hogy miért is olyan nagy dolog ez.

Látni megszületni egy univerzumot, melyet hangokból kovácsolnak...

                          

Ezt is... köszönöm a sorsnak... akkor is ha véletlen, akkor is ha törvényszerű.

De leginkább... NeKTeK köszönöm... 

Egy-egy álmunk néha váratlanul teljesül...

Nos, már feltápászkodtam.

Nem volt az olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam, de ha már így eldöntöttem, hogy elindulok, akkor nem fogok csak úgy megtorpanni, ha válaszút elé kerülök.

Márpedig egy itt van éppen előttem!

Csak nézem a rozsdásodó vaslemezt és noha nem tudom leolvasni a feliratot, azért mégis csak tudom, hogy mind a kettő vezet valahová. Sőt azt is tudom, hogy egyik sem feltétlenül rossz irányba.

                             

Céltudatosság...

Megint csak egy nagy szó, amit feldobok, ha mentséget keresek valamire.

Mert vannak ezek a nagy szavak, mint az önbecsülés, meg öntudat, meg egyediség, meg érték(t)rend meg a többi. Amivel dobálózunk, és nem tudjuk mit jelentenek. Hmm...

Biztos megszédültem, mert hirtelen álltam fel, ezért kuszák a gondolataim.

                        

Mindenesetre választás előtt azt gondolom, hogy akár merre is fogok elindulni, egy dolog biztos: egyedül az álmaim kell magammal vinnem. 

Nem a fájdalmat, nem a panaszt, nem a képzelt és valós sérelmeket... Semmit a múltból, semmit a jövőből. 

Az álmaimat kell becsomagolnom, s magammal cipelnem oda, ahol majd termékeny talajba vethetem az összes magot, melyeket gondosan nevelgettem eddig legbelül. Tudom, hogy minden megvalósítható!

                      

Ha szeretnék valaki lenni, vagy szeretnék valamit tenni, csak is rajtam áll, hogy van-e elég akaratom, van-e elég szeretetem magam iránt, hogy valóra váltsam amit csak elképzelek.

 

Eleddig minden sikerült... Eztán is minden sikerülhet! S ha valamiben mégis kudarcot vallok, akkor majd felállok az esés után és később megpróbálom újra. Egyszer minden kell, hogy sikerüljön...

                         

Megteszem az első lépést, rántok egyet a táskámon, majd mosolyogva elindulok. Hogy melyik úton, azt nem árulom el, hiszen, ha őszinte akarok lenni, még én sem tudom... De... Járt utat járatlanért hagyok el. 

Illetőleg, minden út járatlan még, nem? Hiszen a fű egy idő után benövi a régi lábnyomokat és visszahódítja magának azt ami az övé...

                             

Minden sikerülhet. Egy-egy álmunk néha váratlanul teljesül, meglepődünk... Persze a legtöbbért keményen meg kell dolgozni. Azt tudod értékelni igazán, amiért megszenvedtél.

Ne gondold igazságtalannak, ha mások mindent megkaphatnak, te is mindent megkaphatsz, csak tarts ki... - Hallod kedves önmagam? - 

Néha szeretném megkérdezni egy-egy idegentől: "Mi az amire szíved mélyén igazán vágysz? S mit adnál meg érte?" Ha erre választ kapnék, azt hiszem kiismerném az illetőt.

Bár nem tudom, nem az a dolgom, hogy másokról eldöntsem kik is ők. Bár gyakran megesik, hogy megteszem. Néha más szemmel kellene nézni, de ezek a lélektükrök adattak meg.
                   

Azért van-e hideg reggel, mert olyan tiszta az ég és látszanak a csillagok - vagy azért látom reggel a csillagokat, mert hideg van? 
Tessék, nincs mindig ok és okozat... Mert minden inverz...
Mindig azt kapjuk meg, amit megérdemeltünk - azt hiszem. 
Ha szeretjük és becsüljük önmagunk, minden sikerülhet - ellenben, ha folyton azt mondogatjuk sosem leszünk elég jók, nem kell csodálkozni, ha ránk szakad az ég...